Alkoholbeteg a családtagom..:Az alkoholista életjátszma:. .:Kilépés az életjátszmából:. Az alkoholista életjátszma Hibák melyeket elkövetünk Hogyan lehet
ebből kiszállni? Eric Berne, svájci pszichiáter írt először nagyon kifejezően az úgynevezett alkoholista játszmáról könyvében, melynek címe: Emberi játszmák (Games people play). Elmélete szerint mindannyian játszunk bizonyos játszmákat a társas érintkezéseink folyamán; ezek között vannak jók, de sokszor nagyon rosszak is. Számos játszmát a lelkileg zavart emberek játszanak a legintenzívebben. Berne szerint az alkoholista játszma teljes pompájában öt személyes, bár a szerepek annyira összesűrűsödhetnek, hogy kétszemélyes játszmaként kezdődhet és fejeződhet be. Ebben a játszmában
természetesen az "Alkoholista" a főszereplő. Az "Üldöző"
a fő mellékszereplő, amelyet típusosan az ellenkező nem képviselője,
rendszerint a házastárs játszik. A "Megmentő"
szerepet az vállalja fel, aki újból és újból bizalmat szavaz a
betegnek, segít és azt reméli, hogy ettől
abbahagyja az ivást. Sokan válhatnak "megmentővé". Az orvos,
a pap, egy jószándékú ismerős, vagy akár a házastárs is. Ez
az a szerep illetve csapda, amibe jószándékból és valódi segíteni
akarásból ugyan, de számos keresztény ember is beleesik. A "Balek"
az a szereplő, aki hagyja magát átverni és segíti az alkoholistát.
Elhiszi minden hazugságát, fogadkozását és pénzt ad neki. Nem
az italra adja, közben pedig tudja, hogy mégis arra fog elmenni a
pénz. Ennek ellenére újból és újból bizalmat szavaz neki. Leggyakrabban
az alkoholbeteg anyja játssza ezt a szerepet. Pénzt ad, és együttérez
az alkoholistával a felesége miatt, aki nem érti meg. Az alkoholista
pénzigényét valamilyen tervvel magyarázza, és mindketten úgy tesznek,
mintha hinnének benne. Az "Összekötő" az alkoholista számára a legjelentősebb személy a játszmában. Ő az utánpótlás közvetlen forrása (kocsmáros, italbolti eladó, csapos stb.). Elgondolkodtató,
hogy egy személy, akár mind a négy szerepet is játszhatja egyszerre: "A feleség
az "Alkoholista" kezdeti szakaszán játszhatja mindhárom mellékszerepet:
éjfélkor, amikor levetkőzteti a férjét, kávét készít neki,
és eltűri, hogy megverje, ő a Balek; reggel, amikor korholja gyalázatos
életmódjáért, ő az Üldöző; este pedig a Megmentő, aki igyekszik
rávenni, hogy változzék meg." Rosszabb estben még összekötő is lehet, amikor úgy akarja kontrollálni az alkoholfogyasztást, hogy ő viszi haza az általa szükségesnek, vagy megengedhetőnek vélt alkoholmennyiséget. Amíg a szereplők
játsszák a szerepeket, addig az alkoholista nyugodtan ihat. A játszma
csak akkor szűnik meg, ha az alkoholista egyedül marad, ez pedig csak
akkor történik meg, ha a többi szereplő eltűnik a játékból,
vagyis kilép a szerepéből. Ez azért nehéz sokszor, mert a társfüggő
családtag is megszokott bizonyos szerepeket, amikhez egy idő után
már ragaszkodik. Íme egy példa: "Egyszer
csak belépünk a játékba, anélkül, hogy észrevennénk. Aztán
egyre következetesebben játszunk, és csodálkozunk, hogy ahelyett,
hogy javulna, egyre romlik a helyzet. Ugyanakkor a legtöbb hozzátartozónak,
anélkül, hogy tudatában lenne, vagy beismerné, szüksége van erre
a játékra. Önmagán is megfigyelheti ezt: érzi, hogy ura a helyzetnek,
hogy összefogja a családot egy alkoholista férj ellenére is, és
ez hízeleg a hiúságának. Valójában zavarná, ha a beteg meggyógyulna." Nem könnyű
kilépni a játékból, de szükség van rá, mert különben egyre
közelebbi lesz az elkerülhetetlen tragédia. A következőkben a helytelen
és a helyes hozzáállásokat tekinteném át részletesen, mindehhez
pedig segítségül hívnám azokat a bibliai kijelentéseket, melyek
az emberek egymás közti viszonyáról szólnak. Alkoholbeteg a családban Helytelen hozzáállások Rosszul cseng ez a fejezetcím, de azt próbálja meg kifejezni, hogy sokszor rosszul állunk hozzá a szenvedélybeteghez. A hibás, és ezért a rossz állapotot sokszor csupán konzerváló magatartás általában nagyrészt abból fakad, hogy az alkoholizmust nem tekintjük betegségnek. Ha betegségként kezeljük, akkor meg kell látnunk, hogy a másik nem tud gyógyulni magától, segítségre van szüksége. Olyan ez, mint egy rákos betegség. Önerőből képtelen gyógyulni a beteg, de mi sem tudjuk meggyógyítani őt, bármennyire is szeretnénk. Orvosi beavatkozásra, valódi segítségre van szükség és ezt mi családtagok nem tudjuk megadni. Ennek felismerése és beismerése az első és legfontosabb dolog. Nem tudjuk leszoktatni társunkat, szülőnket, vagy barátunkat az ivásról, bármit is teszünk. Ami viszont igaz, hogy tudunk segíteni abban, hogy beismerje hozzátartozónk a betegségét és segítséget kérjen. Ehhez elengedhetetlen, hogy mi is önvizsgálatot tartsunk és szembesüljünk a hibáinkkal, betegségünkkel, mert nekünk is gyógyulnunk kell, hogy segíthessünk. (Ehhez pedig nekünk is segítségre van szükségünk.) Ha nem ismerjük
el betegségnek az alkoholizmust, és nem szembesülünk saját hibáinkkal,
akkor a következő csapdákba eshetünk: 1. Az "Üldöző"
szerep felvétele Mindig ebbe
a szerepbe kényszerülünk, ha a másikkal veszekszünk, ellenőrizzük,
számon kérjük rajta hibáit, fenyegetőzünk, bezárjuk az ajtót,
eldugjuk, vagy kiöntjük az italát és még lehetne folytatni a sort.
Nézzük meg a konkrét eseteket és azt, hogy miért nem segít ez
a fajta hozzáállás:
Egy alkoholista hozzátartozójának gondolkodásában előbb-utóbb komoly szerepet kap az alkohol. Valóban nagyon fárasztó egy alkoholbeteg minden lépését figyelni. Nyomozni utána, a leheletét szaglászni. Ezután adja magát a szituáció: "láttalak megint, hogy a kocsmában voltál... már megint ittál... hol voltál ilyen sokáig? ...hiába hazudsz, úgyis tudom, hogy mi az igazság... tönkreteszel engem és a gyerekeket is..." A probléma
ilyenkor az, hogy arról akarjuk meggyőzni, mondjon le az italról,
de ezt úgy akarjuk elérni, mintha egy gyermeket nevelnénk. Kifejezően
ír erről könyvében Hans Klein, aki egy családtagnak ad tanácsot: "Nevelni gyermekeket szoktunk. Amíg
így viselkedik, úgy kezeli, mint egy gyermeket. És mivel ő is gyermekként
viselkedik, nem tudja abbahagyni az ivást, megmakacsolja magát, és
csak azért is az ellenkezőjét csinálja. Az alkoholfüggő csak akkor
hagy fel az ivással, ha megérti, hogy felelősséget kell vállalnia
saját magáért és a tetteiért. Ez viszont azt feltételezi, hogy
felnőttnek érezze magát. Erre pedig csak akkor lesz képes, ha ön
többé nem kezeli gyermekként." A másik következmény az, hogy a kioktató magatartás mindig sértő egy ember számára. Az alkoholbetegre is érvényes ugyanez. Ha rajtunk kérnek számon valamit, akkor velünk is gyakran előfordul az, hogy tagadunk, vagy tompítjuk a problémákat. A szenvedélybetegnek egyrészt fáj ez, mert érzi, hogy igazunk van, fáj neki ez a helyzet, másrészt rosszul esik neki a számonkérő, kioktató stílus és visszavág. Közben bűntudata azért is van, mert érzi, hogy környezete nincs vele megelégedve. Szeretne ő szabadulni, de nem tud és ezért elbátortalanodik, végül pedig arra a következtetésre jut, hogy minden értelmetlen, hiszen folyamatosan visszautasítják. Kétségbeesésében megint iszik és bezárul az ördögi kör, melyben a beteg egyre inkább az ital "segítségéhez" kényszerül, a családtag pedig teljesen kimerül és idegileg kikészül. A helyzet odáig is fokozódhat, hogy haza sem mer menni már józanon, mert nem akar szembenézni egy újabb konfliktussal. A veszekedés
azért sem használ, mert ezt egy idő után az alkoholfüggő ürügyként
fogja felhasználni az újbóli ivásra. Ahogy már írtam is, egy idő
után már a beteget is zavarja alkoholfogyasztásának mennyisége.
Szégyelli ezt és titkolni is szeretné, közben pedig haragszik magára,
hogy nem tud felhagyni az ivással. Ilyenkor sokkal feszültebb, a veszekedések
hamarabb kirobbannak, pláne akkor, ha családtag alkalmat is szolgáltat
erre. Ha talál valakit, akivel veszekedhet, hamarosan az lesz a meggyőződése,
hogy a másik a hibás az állapotáért. Ha pedig már nem ő a hibás,
akkor nyugodtan ihat tovább, nincs már szüksége arra, hogy változtasson.
Ő az áldozat és elmerülhet az önsajnálatban. Ezt a magatartást
hívják a vétek kivetítésének, mert ezt tulajdonképpen nem más,
mint az ital miatti bűntudat kivetítése a másik személyre.
Az eddig leírtak
fényében ez a magatartás sem helyes, mert gyerekként kezelik ekkor
is a beteget. Az ilyen magatartás egy olyan játékot fog eredményezni,
amelyben mindkét fél azt hiszi, hogy feltétlenül győznie kell.
Ha kiöntik az italát rendkívül dühös lesz. Ennek elsődleges oka
az, amiről szó volt a beteg és az alkohol című fejezetben: semmi
sem fontosabb számára az alkoholnál, mert az alkohol "gyógyszer"
a számára. Képtelen az alkohol nélkül élni, és a tudat, hogy
nem ihat, kétségbe ejti. Aki elveszi tőle az utolsó barátot, az
alkoholt, az ellenségévé válik. Ezért lesz ilyenkor erőszakos.
Elvonni tőle az italt olyan, mint elvenni egy beteg ember gyógyszereit.
Ha az alkoholforrást illetve utánpótlását veszélyeztetjük (ellenőrizzük
vonalkázással, megkeressük és eldugjuk az alkoholt), akkor ugyanerre
a reakcióra kell számítanunk, és ez semmit sem segít az alkoholbetegnek,
a családtagok energiáját azonban teljesen fel fogja emészteni.
Ez a magatartás
a következőképpen jellemezhető: a beteg házastársa elmondja az
alkoholbetegnek, hogy a fennálló helyzet nem tartható tovább és
lépéseket fog tenni a kimozdulás felé. Erre néhány napig, vagy
egy bizonyos időszakra felhagy az ivással, amíg nem tapasztalja azt,
hogy megnyugodtak a kedélyek. Ha megszűntek a zavaró körülmények,
újból inni kezd. Amíg nem iszik, azt a hamis reményt ápolja magában
a hozzátartozó, hogy tud rajta segíteni. Mivel az ivás vágya erős
benne, és nincsenek komoly következményei annak, hogy iszik, tovább
folytatja a játékot. Ez a magatartás tulajdonképpen átmenet az
üldöző és a megmentő szerepek között és sajnos a balek vonásai
is felfedezhetőek benne.
Nagyon sokan
nem ismerik fel, hogy változtatniuk kell magatartásukon, és mivel
nem teszik meg, az alkoholistával való folyamatos együttélés során
egyre kimerültebbnek érzik magukat. A helyzet valóban egyre elviselhetetlenebb,
az alkoholizmust így nem lehet legyőzni. A legtöbben ilyenkor annyira
feldühödnek amiatt, hogy képtelenek segíteni társukon, vagy megváltoztatni
őket, hogy a szakítás, vagy válás mellett döntenek. A beteg ettől
annyira kétségbe eshet, hogy megpróbálja halálra inni magát. Nem
helyes hagyni, hogy ezek a feszültségek uralják az egész család
életét, nem helyes, ha nem ismerik fel, hogy miben kell változni
és változtatni és nem helyes, ha mindenben és mindig a másikat
teszik meg bűnbakká. Ennek a magatartásnak mindenki kárát fogja
látni. 2. A "Megmentő"
szerep felvétele A megmentő
szerepkörbe talán ritkábban kényszerülnek bele a családtagok,
mint az üldözőébe, de ugyanolyan probléma, mivel sajnos ez sem
segíti a gyógyulási folyamat elindulását az alkoholbetegnél. Lényege,
hogy a családtag, vagy mások (orvos, lelkész, keresztény ismerős,
jóbarát) azt gondolja, képes lehet arra, hogy elsegítse az alkoholbeteget
a gyógyuláshoz. Ehhez mindent megtesz és közben nem veszi észre,
hogy a beteg sajnos semmit sem változtat magatartásán. Újból és
újból bizalmat szavaz és ettől várja a változást. A beteg hagyja,
illetve eltűri, hogy a másik megmentse, de nem tesz erőfeszítéseket,
csupán látszólag. Kellemes ez az állapot neki, mert mindig talál
valakit, akinek kiöntheti a szívét, aki hordozza a problémáit,
ő pedig marad, ahol volt. Nem szembesül állapotával, pedig ez lenne
a legfontosabb. E nélkül nem lesz betegségtudata, és nem alakulhat
ki a gyógyulni vágyás sem. Gyakran probléma, hogy valódi segítség
lehetne egy-egy dolog, vagy hozzáállás, de mivel egy személy gyakran
más szerepeket is felvesz, nem lehet valódi a segítség, mert nem
hiteles. Megnyilvánulási formái a következők:
Az alkoholbeteg
gyakran szembesül helyzetekkel, problémákkal, amiket sokkal mélyebben
él meg, mint az átlag emberek. Nem az a baj, ha segítünk ilyenkor,
hanem az, ha ezt úgy tesszük, hogy nem vesszük észre, valójában
nem segítség a számára. Még akkor is lehet probléma ez, ha már
letette valaki az italt, de közben másik személytől függ, és ha
nem áll rendelkezésre az illető, akkor kétségbe esik. A legfontosabb
az, hogy tanulja meg kezelni az alkoholbeteg az élet nehézségeit,
azokat a stresszhelyzeteket, amikkel naponként szembesül. Ehhez van
szükség orvosi segítségre. Mi nem tudjuk megmenteni, nem tudjuk
befolyásolni. Nagy probléma lehet ilyenkor az, hogy észre sem vesszük,
és már csapdában vagyunk. Az alkoholbeteg kötélen rángat minket.
Az életünket az ő gondolkodása, problémái, alkoholhoz való viszonya
határozzák meg. A saját feladatunk, munkánk, kapcsolataink mind-mind
kárát látják ennek a felesleges áldozatnak.
Rendszerint
a házastárs kényszerül bele ebbe a szerepkörbe. Ezek mind-mind
olyan reakciók, amelyek látszólag őt mentik ki a nehezebb élethelyzetekből,
a valóságban azonban, csak arra jó ez a magatartás, hogy a beteg
nyugodtan igyon tovább. Nincs semmi negatív következménye alkoholizálásának,
hisz mindig ott van a megmentő, így nem neki kell szembesülnie a
következmények- kel, hanem a megmentő szerepet játszó személynek.
Ahhoz, hogy beismerje betegségét, és igényelni tudja a gyógyulást
szüksége van arra, hogy szembesüljön a betegsége következményeivel.
Ha ez nem történik meg, a folyamat folytatódik és a már említett
ördögi kör itt is bezárul. A valóságban sokszor nem is annyira
a beteg féltése, mint inkább az motivál bennünket, hogy mi lesz
akkor, ha más is megtudja a valóságot. A szégyen,
a takargatás, a bagatellizálás mások előtt nem jó
reakciók. Fölösleges így tenni, mert szinte biztos, hogy a szomszédok,
a családtagok, a munkahelyi kollégák, már régen észrevették a
beteg állapotát, és segítenének, ha hagynánk; a másik veszélye
pedig az, hogy a betegnek sokkal nehezebb beismernie betegségét, ha
a családja ezt szégyelli. Gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy
ő ezt megtegye. Ha nincs változás, akkor az alkoholista iszik és
szenved, a megmentő segít és szenved, és mind a ketten egyre betegebbek
lesznek.
A beteghez
való hozzáállásban nagyon fontos, hogy nem szabad arra építeni,
hogy ha a kedvében járás, vagy a babusgatás segíthet neki a változásban.
Fontos kitartani a másik mellet a nehézségekben és éreztetni vele
a szeretet, de nem lehet elvárni, hogy attól változzon meg, hogy
társa mindent megtesz érte, mert erre úgyis képtelen. Ahogy már
többször is szó volt erről, betegségről van szó, ami kezelést
igényel. Nagyon nehéz elengedni a beteget és e mögött az érzés
mögött leggyakrabban a félelem és a szégyen lapul. Félünk,
hogy mi történik vele és ahová csak lehet, vele megyünk, kiszolgáljuk,
kísérgetjük. Megtörtént eset például, hogy valaki naponként
bement az egyik rokona munkahelyére, mert tudta, hogy iszik napközben
és félt attól, hogy mi lesz, ha ittasan ül a volán mögé. A beteget
nagyon zavarta, mert mindenki látta, hogy érte mennek, tudták is,
hogy miért történt mindez, és érthető módon nagyon sértette
önérzetét, önbecsülését.
Nem feltétlen megmentő magatartás, hanem az élet hozta helyzet, hogy a családtagok egy idő után kénytelenek átvállalni bizonyos szerepeket a másiktól, mivel az nem végzi el azt, ami természetes lenne. Ilyen például a gyermekneve-lés terhe, mely nagyon megterhelő, ha egy embernek kell elvégeznie a másik segítsége nélkül. Nagy hiba, ha ilyenkor nem kérünk segítséget, mert szinte biztos, hogy ebben az állapotban megmaradva csak tovább sérül a család. A teljesség igénye nélkül felsorolnék pár jellegzetes hibát: - Nincs idő a gyermekekre, és nem kapnak elég figyelmet, pedig az amúgy is feszült helyzetek (nyílt viták) miatt számos negatív érzéssel küszködnek. - A sok-sok frusztráció a gyermekeken csattan, akik nem értik, hogy miért olyan türelmetlen velük az, akit szeretnek. - Előfordul, hogy az elkeseredett családtag a gyerekeknek panaszkodik társáról, bizalmasuknak teszi meg őket. A gyerekek megterhelődnek a gondokkal, csalódásokkal és konfliktusok indulnak el bennük. Úgy érzik, hogy valamelyik szülő pártjára kell állniuk. (Olyan esetről is hallottam, amikor nagyobb fiúk megverték saját apjukat, amikor ittas állapotban veszekedett otthon édesanyjukkal.) Másik probléma,
hogy a feleségek kényszerülnek férjek feladatait ellátni (az előzőeken
kívül például még több pénz keresése a rosszul működő család
túléléséhez, otthoni teendők, ügyintézések, melyek eddig a férj
feladatai voltak), és fordítva is igaz ez, férjek is belekényszerülnek
női szerepekbe (házimunkák, bevásárlás, gyermeknevelés fokozott
felvállalása a munka mellett). Hibát követünk el, ha hagyjuk magunkat
belekényszeríteni ezekbe a szerepekbe, mert képtelenek vagyunk egyszerre
ennyi feladatot ellátni. Hiba, ha szégyenkezünk, takargatjuk a nyilvánvaló
problémát és nem kérünk segítséget a családtagoktól, barátoktól,
gyülekezeti tagoktól, az önsegító-, vagy családsegítő szervezetek
valamelyikétől.
Ez talán az
egyik legszomorúbb formája a megmentő hozzáállásnak. Vannak hozzátartozók,
akik ugyancsak isznak, azt remélve, hogy ettől férjük (vagy feleségük,
bár ez a magatartás inkább a feleségekre jellemző) kevesebbet fog
inni. Ez is hiábavaló áldozat, ráadásul komoly kockázattal is
jár. 3.
A "Balek" szerep felvétele Legegyszerűbben
kifejezve akkor kényszerülünk ebbe a szerepbe, ha hagyjuk magunkat
vezettetni a betegtől, miközben mi magunk is tudjuk, hogy "átverés"
történik. Mégsem ülünk le vele megbeszélni a problémát, esetleg
együtt keresni a megoldást; nem utasítjuk el kérését, hanem hagyjuk,
hogy tovább folytatódjon az életjátszma. Legtipikusabb formája:
Gyakran az
édesanyák követik el ezt a hibát. Ragaszkodnak gyermekükhöz és
sokszor majomszeretettel szeretik őket. Azonosulnak vágyaikkal, gondolataikkal
és észre sem veszik, hogy abban szolgálják ki a másikat, ami már
a kárára van. Nemrég egy családi csoporton (Al-anon) egy édesanya
mesélte el, hogy a fia rendszeresen kér tőle pénzt élelemre, ő
pedig ad, mert a fiú valóban olyan sovány, hogy megszánja. Közben
nagyon jól tudja, hogy a fia alkoholt fog venni belőle, de nem tud
nem adni. Nem ennyire átlátszó módon, de a hozzátartozók
is beleesnek ebbe csapdába. Pénzt adnak, hogy megkönnyebbüljenek
végre, hogy oldódjon a feszültség, és inkább elfogadják a hazugságot.
Meddig mehet
el egy keresztény ember az áldozatvállalásban? Nem keresztényi
dolog-e tűrni és kitartani a másik mellett, még akkor is, ha bántalmaz
és megaláz minket? A válasz határozott nem! Az alkoholizmus betegség,
és aki úgy akar ezzel együtt élni, hogy nem változtat magatartásán,
az lehetetlent kísérel meg. Ez nem segít az alkoholbetegnek sem,
mert így nem fog szembesülni a betegsége következményeivel. Ráadásul
nem csak ő látja kárát, hanem a család többi tagja is. (Leginkább
a gyerekek.) Feléjük is felelősséggel tartozunk és a sérülés
veszélye egy agresszív alkoholistával való együttélés esetén
nagyon nagy.
Erről is elgondolkodtatóan
ír könyvében Allison Burr: "...(az
alkoholbeteg hozzátartozónk) egyszer azt mondja, hogy túlzunk, hogy
össze-vissza beszélünk, hiszen ő mindig tudja hol a határ - és
egyébként is, ő nem iszik olyan sokat. A következő pillanatban
meg azt állítja, hogy mi vagyunk az oka, amiért ő részegeskedik,
mert csak így tudja elviselni, hogy állandóan veszekedünk vele.
Lassan elhisszük, hogy minekünk kellene pszichiáterhez fordulnunk,
mert mi vagyunk bolondok. És tényleg annak is érezzük magunkat." Tudatosítani
kell, hogy nem családtagjai miatt iszik az alkoholista, hanem azért,
mert beteg. Az elhárító mechanizmusaiból fakadó viselkedését
nem szabad felvenni. Persze ez egyáltalán nem egyszerű, mert valóban
könnyű összezavarodni a különböző szerepek felvétele miatt is.
A veszekedések, üldözések, megmentő magatartásformák, a szidalmak
és vádak tűrése mind-mind idetartozik, és még hosszan lehetne
folytatni a sort. 4.
Az "Összekötő" szerep felvétele Ez a szerep, illetve hibás hozzáállás röviden összegezhető. Mindig beleesünk, ha azt gondoljuk, hogy majd mi kontrolláljuk az alkoholbeteg italfogyasztását és megvesszük, majd odaadjuk neki az általunk még megengedhetőnek tartott italmennyiséget. Nem lehet szabályozni a beteg alkoholfogyasztását, hisz a betegsége része, hogy nem tud kontrollt tartani. Ő sem tudja és a családtagoknak sem fog sikerülni, éppen ezért ez a szerepfelvétel is kerülendő. Kilépés az életjátszmából Tehetünk-e valamit a másikért?
Nem könnyű
megtenni ezt a lépést. Sőt, talán ez a legnehezebb, de a gyógyulás
elindulásában a legfontosabb lépés is! A hétköznapokon is ezt
ismerjük be utoljára. Amíg nem adjuk fel a másik megváltoztatására
irányuló törekvéseinket, szükségszerűen szenvedni fogunk. "Nagy
bátorság kell ahhoz, hogy szembe merjünk nézni az alkoholizmus igazi
természetével és elismerjük , hogy kudarcot vallottunk: nem sikerült
megváltoztatnunk [a másikat], nem sikerült jobb belátásra bírnunk
őt. Ha el tudjuk fogadni azt, ami oly régóta nyilvánvaló - hogy
a békés és harmonikus időszakok, csak ideiglenes enyhülést hoznak
az egyre feszültebbé váló családi életben -, akkor eljött az
ideje annak, hogy megismerjük, miként tudnánk mi magunk javítani
a helyzetünkön, nem a párunktól (családtagunktól), hanem magunktól
várva a változást." (Burr Alison: Alkoholista a családban/ 53.o.) Könnyebb minden, a családban fennálló problémáért a szenvedélybeteget hibáztatni, de ha időt szánunk az elcsendesedésre és gondolkodásra, akkor be kell látnunk, hogy követünk el mi is hibákat. Az első lépés a saját betegségünk, illetve érintettségünk belátása. Ha a gyógyulási folyamat beindul, ha felszabadulunk a másiktól való beteg függéstől, akkor boldogok és megelégedettek lehetünk a nehéz körülmények ellenére is. (Még akkor is, ha a másik nem akarja beismerni betegségét, és nem akar gyógyulni sem.) Hans Klein szerint meglepő módon a hozzátartozó részéről éppen azon a ponton lép fel a legnagyobb ellenállás, amikor kiderül, neki kell változtatnia viselkedésén és kijelenti, hogy ő nem ivott, nem neki kell változnia. A beszélgetések során gyakran kiderül, hogy a hozzátartozó iszonyúan szenved, és ragaszkodik ahhoz, hogy az alkoholista tegyen valamit, vagy másvalaki bírja rá erre, de a saját magatartásán nem hajlandó változtatni. Bármi is ennek az oka: minden hozzátartozónak meg kell értenie, hogy amíg ő maga nem hajlandó a változásra, minden marad a régiben. Persze lehet, hogy az alkoholbeteg a családtagtól függetlenül évek múltán le akar mondani az italról és sikerül is neki, csak így sokkal nehezebb. Mást megváltoztatni
nem tudunk, saját magatartásunk megváltozása azonban komoly hatással
lehet családtagunkra.
Nagyon fontos
tájékozódnunk az alkoholbetegségről, mert így fogjuk tudni sokkal
jobban megérteni társunkat, családtagunkat. Így fogjuk tudni átlátni
azokat a pszichikai és fizikai hatásokat, melyeket a betegség eredményez.
Fontos például megértenünk a beteg énvédő mechanizmusait és
azt a tényt, hogy minden látszat ellenére ő is szenved és valószínűleg
komoly bűntudattal küszködik. Egy református lelkész nyilatkozta
a következőket: "Egy alkoholista
sokkal komolyabb lelkiismereti válságokon megy át, mint egy nem alkoholista.
Sokkal fokozotabb önvád, önmarcangolás jellemzi. Mindent lát -
vagy többnyire mindent -, hogy mit követett el. Az esetek többségében
az van, hogy annyira rossz már a lelkiismerete, hogy rátölt. Mert
nem tud megszabadulni ettől. Én problémásnak tartom, ha csak a lelkiismeret
működik az emberben, de kegyelem nélkül. Tehát vájkál magában,
bűntudata van, anélkül, hogy a kegyelem rávetülne; és a lelkiismereten
a bűntudaton úgy zongorázik az ördög, ahogy akar." (Szűcs
Teri: Mi az, hogy csodálatos? - 89.o.)
A megbocsátás nagyon fontos lépés az alkoholbeteg felé. Jogosan merül fel a kérdés: hogyan lehet szeretni valakit, aki (látszólag) nem tud szeretni és olyan méltatlan a szeretetre, mint az alkoholista? Önerőből sehogy, segítségre van szükségünk. Jó hír, hogy
a szeretet és a megbocsátás is tanulható, ha elismerjük, hogy tanításra
szorulunk, és olyan távlatok állnak előttünk, melyekre méltán
vágyakozhatunk. "Tudnunk
kel, hogy szeretni mindenekelőtt nemcsak érzelmet jelent, hanem cselekvést
is. Hogy valakit szerethessünk, mindenekelőtt akarnunk kell szeretni.
A szeretet tehát nem csak úgy magától megy, hanem döntés eredménye.
Önmagunk határozunk a szeretet ellen, vagy mellette." (Hunt, Jim
és Cyndy, Hill, Robert Allen: Együtt győzni - Lelkigondozói tanácsok
egy alkoholista hívő házastársa számára/35-36.o. ) Tudnunk kell
azonban azt is, hogy a szeretet és a megbocsátás lehetnek rosszul
értelmezett fogalmak is, melyek miatt egész családok mennek tönkre.
A megbocsátás nem jelenti azt, hogy újból és újból kiszolgáljuk
a másikat, miközben saját, esetleg gyermekünk, vagy gyermekeink
élete teljesen tönkremegy. Felelősek vagyunk önmagunkért, egyéb
hozzátartozóinkért is. Hogyan milyen módon nyilvánulhat meg az
igazi szeretet a beteg családtag felé?
Az üldöző
magatartás helyett nagy segítség lehet. Ha a szenvedélybeteg viselkedését
újra és újra bíráljuk és megkérdőjelezzük személyiségét,
akkor csak a bűntudatát növeljük, ahelyett, hogy pozitív önérzetet
alakítanánk ki benne. Az alkoholbetegség egyik szomorú következménye,
hogy a beteg nem akar szóbaállni saját függőségével. Ha beismertetni
akartuk, ha számonkértük betegségéért, ha üldöztük, nem segített
semmit. Nem kerülhetjük meg viszont a problémát. Nem tehetjük azt,
hogy a szeretet nevében tűrünk és tűrünk, közben pedig mindenki
tönkremegy a családban. A szeretet nem hallgatja el a rosszat,
hanem segíti a szembesülést. A szembesítés mindig fájdalmas annak,
akit szembesíteni kell, éppen ezért szeretettel kell tennünk. Ha
az vezérel bennünket, hogy a másik érdekében tesszük, akkor keresni
fogjuk, hogy a legmegfelelőbben tudjuk átadni az igazságot. Tudtára
kell adnunk, hogy zavar bennünket az, hogy iszik; hogy nagyon nehéz
ilyenkor vele egy fedél alatt lenni, a viselkedése megváltozik és
a család többi tagjára is rossz hatással van, sok pénzt elkölt,
aminek lenne helye. Tudatnunk kell vele azt is, hogy szükségünk van
rá, de nem alkoholos, hanem józan állapotban.
Tény, hogy
az alkoholbetegség velejárója a mellébeszélés, kimagyarázás,
félrevezetés, vagy nyílt hazugság. A beteg függősége előrehaladtával
egyre mesteribb fokon merül bele ebbe a sajnálatos viselkedési módba.
Amikor észrevesszük, hogy az illető félre akar vezetni, vagy be
akar csapni, akkor fontos, hogy szakítsuk félbe a beszélgetést,
és mondjuk meg neki: tisztában vagyunk azzal, hogy nem mond igazat,
és félre akar vezetni. Ha ezután viszont az igazat mondja, hallgassuk
meg. Engedjük meg, hogy nyíltan kifejezze érzéseit, gondolatait.
Ha viselkedését újra és újra bíráljuk, és megkérdőjelezzük személyiségét, akkor csak a már amúgy is meglévő bűntudatát növeljük, ahelyett, hogy pozitív önérzetet építenénk ki benne. Igényeljük vele a beszélgetést, a közös családi dolgokat osszuk meg vele, kérdezzük meg, hogy van, mi bántja. Ha valamit el akar mondani, akkor hallgassuk végig, még akkor is, ha tudjuk, mit fog mondani. Ha fogadkozik, hogy holnaptól nem iszik, ne szóljuk le durván, hanem mondjuk el szeretettel: elhisszük, hogy komolyan gondolja azt, hogy holnaptól nem fog inni, de nem tud megállni, mert beteg, és a legutóbb is megígérte ugyanezt, eredmény nélkül. Ne hibáztassuk érte, hanem mondjuk meg, hogy ez is a betegségéhez tartozik. Tudjuk, hogy szeretne, de nem tud nem inni. Fontos, hogy észrevegyük és értékeljük az életében megnyilvánuló jó dolgokat is. Ha csak lenézést, szidalmat és egyéb negatív dolgokat tapasztal, még inkább meg fog keseredni. Ha pedig bármilyen
lépést tesz a gyógyulása érdekében, igyekezzünk bátorítani,
segíteni.
Könnyen beleesünk
abba a hibába, hogy azonosítjuk az alkoholistát tetteivel, illetve
a betegségével. Tudnunk kell, hogy amit megbélyegzünk, az általában
az a viselkedésmód, amely nekünk nem tetszik, s ahelyett, hogy a
pozitívumokat keresnénk, már csak a hibáit látjuk és azt, hogy
nekünk milyen rossz az adott helyzet. Fontos, hogy visszaemlékezzünk
jó tulajdonságaira, amiért megszerettük őt, vagy amiért szeretjük,
mint családtagjai. Azok még mindig ott vannak, csak italozó magatartása
eltakarja őket, és ha tovább mélyül betegsége, el is vesztheti
azokat. Gyakran előforduló szomorú hiba családtagoknál, hogy állandóan
panaszkodnak hozzátartozóikra, társukra, már egy jó szavuk sincs,
és magukat mártírként, vagy hősökként tüntetik fel, akik a másik
gonosz viselkedése ellenére kitartanak mellette; ezzel még több
ellenséget szereznek a betegnek, ha pedig ezt a függő füle hallatára
teszik, akkor nagyon megsértik önérzetét és mélyítik a bűntudatát.
Lehetséges,
hogy a segítő hozzáállásunk ellenére sem változik az otthoni
helyzet. Az alkoholbeteg szembesülését saját betegségével az a
tudat is hátráltathatja, hogy mindig számíthat hozzátartozóira,
akik átvállalják a feladatait, elsimítják a zűrös ügyeit, kifizetik
az adósságait, titkolják a betegségét és megvédik őt a külvilág
megvetésétől. Sokan ellenkeznek azzal a megközelítéssel (talán
legtöbben a keresztények közül), hogy az alkoholbeteget el kell
engedni, magára kell hagyni ahhoz, hogy szembesüljön azzal, mit is
tesz vele a betegsége. A szeretet jegyében azonban meg kell ezt tennünk.
Ha az alkoholbeteg betegségének következményeit mindig mi hordozzuk,
akkor egy egyszerű példával élve úgy teszünk, mintha egy rákos
beteg betegségének tüneteit mi akarnánk viselni, a beteg pedig már
csak súlyos stádiumban vagy esetleg közvetlenül a halála előtt
jönne rá, hogy mi is a valóság. Amint már erről is szó volt,
sokan jó darabig tűrnek, azután pedig azt mondják, hogy elég volt
és otthagyják társukat, vagy elválnak tőle, pedig tehettek volna
lépéseket korábban is, melyekkel késztethették volna a függőt
a betegsége következményeivel való szembesülésre. Az elengedés
és az elhagyás között nagy különbség van. Ez azonban magyarázatot
érdemel, mert az elengedés esetenként magára hagyást is jelent.
Az elengedés lényege, hogy a beteg megértse, többé nincs,
aki magára vállalja a felelősséget a betegségéért, hanem neki
egyedül kell megtennie ezt. Az elhagyás viszont abban más,
hogy az elhagyott személy már nem érdekel bennünket, közömbössé
válik számunkra, végleg hátat fordítunk neki. Ez a magatartás
már nem úgy hat, mint az elengedés, mert azt érzékeltetjük a beteggel,
hogy elegünk van belőle is, és a betegségéből is. Nagyon fontosak
Hans Klein tanácsai: "... hatásos,
ha elengedi (az alkoholbeteget), mert ha hirtelen magára hagyják,
megérti, hogy többé nem viselik gondját, illetve itt az ideje, hogy
döntsön: vagy hagyja, hogy elpusztítsa az alkohol, vagy végre felelősséget
vállal a saját életéért. Az alkoholizmus esetében az a veszély
áll fenn, hogy a nem megfelelően nyújtott segítség megakadályozza
a beteget abban, hogy átélje az említett tapasztalatot. Furcsa módon
egyesek azt hiszik, hogy pontosan ilyen helyzetben kell segíteniük
ezeken a szerencsétlen embereken. De amilyen jó, annyira téves is
a szándékuk, mert a beteg csak akkor vágyik arra, hogy segítsenek
rajta, amikor megértette, hogy ő a felelős a betegségéért, és
egyedül nem tud boldogulni." (Klein, Hans: Alkoholfüggés és
családgondozás/68.o.)
Nagyon fontos, hogy ne magunk és ne egyedül próbálkozzunk, hisz sok lehetőség van a segítségkérésre. Jó szívvel ajánljuk a szenvedélybetegek hozzátartozói számára létrejött családi csoportokat. Olyan emberekkel találkozhatunk itt, akik ismerik problémáinkat, hisz nekik is alkoholbeteg hozzátartozóik vannak. A legsikeresebben működő önsegítő csoport az Anonim Alkoholistákhoz alapelvileg kapcsolódó Al-anon (Családi csoport), ami szorosan együttműködik az Alateen-nel (fiatalok önsegítő csoportja) és az ACA-val (Alkoholisták felnőtt gyermekei). Ha elmondjuk a családtagunknak, hogy elmentünk egy ilyen alkalomra, vagy tanácsadóhoz, valószínűleg neheztelni fog ránk, de fontos kifejeznünk, hogy szenvedünk a betegsége miatt, és látnia kell, hogy nem tudjuk ezt a helyzetet tovább hordozni helyette. Ahogyan már szó volt erről, amíg a család hallgat, és nem emel szót az ivás ellen, az alkoholista nem veszi észre, hogy a helyzet súlyos, hiszen azért iszik, hogy jól érezze magát. Csak akkor kezd másként gondolkodni az ivásról, amikor világosan értésére adjuk, hogy nem tudunk ezzel tovább közösséget vállalni. Ezért fontos nyíltan beszélni neki a helyzetről. Az Al-alonban először is magunkkal fogunk szembesülni és azzal a ténnyel, hogy nekünk is gyógyulnunk kell. Itt is alapelv annak beismerése, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben és az, hogy egy nagyobb Hatalomba (Istenbe) vetett hit révén és Vele kapcsolatba kerülve gyógyulhatunk mi is. Itt megtanulhatjuk,
mit jelent valakit elengedni, de nem lemondani róla. Megtanulhatunk
szembenézni önmagunkkal is. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ha
változik a magatartásunk, ha rámutatunk viselkedésünkkel, hogy
az ivás az ő betegsége, biztosan nem lesz közömbös. Lehet, hogy
először többet fog inni és ezt sokan úgy értelmezik, hogy cserbenhagyunk
egy gyenge embert, és lehet, hogy minket is megkísért a gondolat,
hogy újból visszalépjünk az alkoholista játszmába. Idézem újból
Hans Klein szavait: "Ha a hozzátartozó
többé nem igazodik a beteghez, hamarosan megváltozik valami. Ez természetesen
nem azt jelenti, hogy nem foglalkozik többé a beteggel, hanem elkezd
magára figyelni. Minél jobban sikerül mellőznie az alkoholistát
és a negatív viselkedését, ő annál hamarabb kikerül a figyelem
központjából és visszakényszerül a betegsége gondolatához. A
betegség akkor már nem érdekesség lesz a számára, amiért rengeteg
figyelmet kap, hanem egyre több szenvedést fog okozni neki. Érthető
módon az alkoholista ezt nem engedi meg azonnal. Előbb ellenszegül,
és a múlt tapasztalatai alapján jól tudja, hogy a társát általában
sikerül meggyőznie. Ezért a társának nagyon sok erőre és következetességre
van szüksége, hogy új magatartásában ne hagyja magát befolyásolni..
Ez bizonyosan lehetetlen a régi magatartásba való "visszaesések"
nélkül, de ha ennek ellenére következetes tud maradni, nagy a valószínűsége
annak, hogy elhatározását siker koronázza." (Klein, i.m. 77.o) Ezért érdemes
kitartani, mivel magatartásunk nem azt jelenti, hogy elhagytuk őt,
hiszen érdekel bennünket a sorsa, és ha fel is kínáltuk neki, illetve
tudja, hogy van lehetőség a kezelésére, akkor valószínűleg ő
is változtatni fog, vagyis kénytelen lesz betegségével szembesülni.
Íme egy gyógyult alkoholbeteg vallomása felesége megváltozott magatartásának
hatásáról: "Ha tönkre akarod tenni egy iszákos mókáját, ismertesd meg házastársával az Alanon-t. Pauline háromféleképpen változtatott megközelítésén, ami őrülten zavart: (1) Bár korábban mindig kiöntötte a piám a lefolyóba, most ezt abbahagyta, és semmiben nem próbálta megakadályozni az ivást. Azon kezdtem el tűnődni, vajon szeret-e még. (2) Hétfőnként mindig megkértem, hogy telefonáljon be a munkahelyemre, és mondja azt, hogy náthás lettem. Korábban ezt mindig megtette, ám miután elment az Alanon-ba, egyszerűen csak mosolygott és azt mondta: "Nem, ezt most már saját magadnak kell elintézned." (3) Sokkal nyugodtabban, összeszedettebbnek tűnt. Korábban alig értem haza az ivászatból a haverokkal, azonnal kifogást kerestem arra, hogy újra elmehessek. Egyszerűen csak elkezdtem veszekedni Pauline-nal, és aztán azt mondtam: "Rendben, ha így viselkedsz, elmegyek." Miután belekeveredett ebbe az Alanon dologba, ahelyett, hogy megpróbált volna otthon tartani, csak mosolygott és azt mondta: "Viszlát, egy megbeszélésre kell mennem." (Dobson, Dr.James: Kemény szeretet - Remény a válságban lévő családoknak/ 221-222.o.)
Részletesen a következő honlapokon lehet olvasni a családtagok számára elérhető önsegítő csoportokról, kiadványaikról és a gyűlések helyszíneiről:
Mint minden
komolyabb betegségnél, úgy az alkoholbetegségnél is gyógyulási
folyamatról kell beszélnünk. Ahogyan nem egy-két hét alatt lesz
valaki alkoholbeteg, úgy nem egy hét alatt fog gyógyulni sem.. Ha
segítséget is kér és kap, nem biztos, hogy valóban gyógyultan
távozik egy rehabilitációról. Ha a beteg csak a szervezetében tisztul
meg az alkoholtól, de nem ismeri fel, hogy azért lett alkoholista,
mert "nem tudott kiforrni a személyisége", és nem törekszik
a további változásra, az nagy valószínűséggel vissza fog esni.
Ezeket az embereket szokták "száraz alkoholistáknak" hívni.
Már nem isznak, de a gondolkodásmódjuk, az életvitelük még az
alkoholista ember személyiségjegyeit viseli magán: "Az alkoholisták
másképp gondolkodnak, mint az egészségesek, a normálisak... Erről
a megváltozott gondolkodásról lehet felismerni akkor is, ha nincs
az emberben egy csepp alkohol sem... és akkor is, ha már évek
óta nem fogyasztja a szert ugyan, de a gondolkodása nem változott...
mivel a viselkedését a gondolkodás formálja, amíg az nem változik,
az életmódban sincs igazi változás." (Szikszay-Tóth: Deviáns
alkohológia/11.o.) Megtanulni szembenézni a problémákkal, az élet nehézségeivel és felelősséget vállalni a tetteinkért, nem könnyű, különösen egy alkoholbetegnek nem. Folyamat, amíg ezt megtanulja, hisz lehet, hogy egész eddigi életében nem jutott el idáig. Az orvosi, pszichiátriai segítség ezért nagyon fontos a méregtelenítés mellett. Meggyőződésem, hogy azok az alkoholbetegek tudnak a valódi józanodás útján elindulni, akik olyan közösség részévé válnak, ahol a közös problémákat nyíltan megbeszélhetik, és segítséget kérhetnek egymástól. Mi lehetne ehhez hathatósabb segítség, mint egy olyan csoport, ahol absztinens társaikkal találkozhat? Éppen ezért ajánlják egyre többen az Anonim Alkoholisták közösségét, akiknek programja komoly és mély önvizsgálaton, az önmagunkkal való szembesülésen, tehetetlenségünk beismerésén és egy felsőbb Erőbe vetett hiten alapul. Akik nem jutnak el idáig, azok nagyobb veszélyben vannak, éppen ezért nem lehet kizárni a visszaesés lehetőségét sem, azonban aki még nem tanulta meg, hogy betegséggel áll szemben, annak szükséges az újbóli szembesülés a gyógyítás és a gyógyulás elfogadásához. A gyógyulás azonban nálunk, szenvedélybetegek családtagjainál is hosszú folyamat, és a gyógyulás része az, hogy vissza-visszaesünk az alkoholista életjátszma szerepeibe és nehezen találjuk saját identitásunkat, mivel megszoktuk, hogy az másokéban oldódik fel. Ha nem félünk szembenézni önmagunkkal, és elfogadjuk a segítséget, ami nem bennünk található, elindulhatunk a gyógyulás útján. Ezzel a legtöbbet tehetjük meg a mellettünk élő szenvedélybetegért is. . : Lap teteje : . |
