Függőség és család
- A függő életjátszma

Beteg kapcsolódási mintázataink
Helytelen hozzáállások
Veszekedés, megfigyelés, számonkérés
Az ital kiöntése/a szer kidobása, az üveg vonalkázása, az eldugott alkohol/szer megkeresése és elkobzása
Következmények nélküli kijelentések, fenyegetések
Folyamatosan (sokszor egyedül) tűrni a nehézségeket, megpróbáltatásokat, halmozni a belső feszültséget, majd „robbanni” és indulatból cselekedni
Mindig rendelkezésére állni, ha baj van
Kifizetni a másik adósságait, beszólni helyette a munkahelyére, hogy nem érzi jól magát és nem megy be dolgozni, hazudni a másik mentése érdekében
Babusgatás, a másik kiszolgálása
Szerepek átvállalása
Az alkoholbeteggel együtt inni
Pénzt adni akkor, amikor tudjuk, hogy alkoholra/szerre költi a másik
Eltűrni a másiktól a durvaságot, a folyamatos megaláztatásokat
Önvád, a bűnbak szerepének felvállalása
Beteg kapcsolódási mintázataink
Eric Berne, svájci pszichiáter írt először nagyon kifejezően az úgynevezett alkoholista játszmáról könyvében, melynek címe: Emberi játszmák (Games People Play – 1964’). Elmélete szerint mindannyian játszunk bizonyos játszmákat a társas érintkezéseink folyamán; ezek között vannak ártatlanabbak, de sokszor nagyon rosszak is. Számos játszmát a lelkileg zavart emberek játszanak a legintenzívebben. Berne szerint az alkoholista játszma teljes pompájában öt személyes, bár a szerepek annyira összesűrűsödhetnek, hogy kétszemélyes játszmaként kezdődhet és fejeződhet be. Ez a játszma nem csupán az alkoholbetegek, hanem más szerfüggők és családtagjaik között is megnyilvánulhat a családi kapcoslatokon belül.
Ebben a játszmában természetesen az „Alkoholista”, a „Szerfüggő” személy a főszereplő.
Az „Üldöző” a fő mellékszereplő, amelyet típusosan az ellenkező nem képviselője, rendszerint a házastárs/élettárs játszik, de természetesen bárki felvállalhatja ezt a szerepet (pl. szülő, testvér, munkaadó stb.). A másik akár erőszakkal való megváltoztatása nem szokta segíteni a helyzet változását.
A „Megmentő” szerepet az vállalja fel, aki újból és újból bizalmat szavaz a betegnek, segít és azt reméli, hogy ettől abbahagyja az ivást/szerhasználatot. Sokan válhatnak „megmentővé”. A legtipikusabb szerepet itt is a legközelebbi családtag szokta „eljátszani”, de természetesen ebben a szerepben láthatjuk akár az orvost, a papot és egy jó szándékú ismerőst is. Ez az a szerep illetve csapda, amibe valódi segíteni akarásból ugyan, de sokan beleeshetünk.
A „Balek” az a szereplő, aki hagyja magát átverni és segíti az alkoholistát/függőt. Elhiszi minden hazugságát, fogadkozását és pénzt ad neki. Nem az italra/szerre adja, közben pedig tudja, hogy mégis arra fog elmenni a pénz. Ennek ellenére újból és újból bizalmat szavaz neki. Leggyakrabban az alkoholbeteg anyja játssza ezt a szerepet. Pénzt ad, és együttérez az alkoholistával/függővel a felesége vagy más „ellensége” miatt, aki nem érti meg. A függő pénzigényét valamilyen tervvel magyarázza, és mindketten úgy tesznek, mintha hinnének benne. Az „Összekötő” az alkoholista/függő számára a legjelentősebb személy a játszmában. Ő az utánpótlás közvetlen forrása. Lehet a kocsmáros, az italbolti eladó, a csapos, a dealer, a gyógyszerész, a háziorvos, a szert adagoló élettárs vagy szülő stb.
Elgondolkodtató, hogy egy személy, akár mind a négy szerepet is játszhatja egyszerre: „A feleség az „Alkoholista-játszma” kezdeti szakaszán játszhatja mindhárom mellékszerepet: éjfélkor, amikor levetkőzteti a férjét, kávét készít neki, és eltűri, hogy megverje, ő a Balek; reggel, amikor korholja gyalázatos életmódjáért, ő az Üldöző; este pedig a Megmentő, aki igyekszik rávenni, hogy változzék meg.”
Rosszabb estben még összekötő is lehet, amikor úgy akarja kontrollálni az alkoholfogyasztást, hogy ő viszi haza az általa szükségesnek, vagy megengedhetőnek vélt alkoholmennyiséget. Amíg a szereplők játsszák a szerepeket, addig a függő nyugodtan ihat/használhat. A játszma csak akkor szűnik meg, ha a függő személy egyedül marad, ez pedig csak akkor történik meg, ha a többi szereplő eltűnik a játékból, vagyis kilép a szerepéből. Ez azért nehéz sokszor, mert a társfüggő családtag is megszokott bizonyos szerepeket, amikhez egy idő után már ragaszkodik. Íme egy példa: „Egyszer csak belépünk a játékba, anélkül, hogy észrevennénk. Aztán egyre következetesebben játszunk, és csodálkozunk, hogy ahelyett, hogy javulna, egyre romlik a helyzet. Ugyanakkor a legtöbb hozzátartozónak, anélkül, hogy tudatában lenne, vagy beismerné, szüksége van erre a játékra. Önmagán is megfigyelheti ezt: érzi, hogy ura a helyzetnek, hogy összefogja a családot függő férje magatartása ellenére is, és ez hízeleg a hiúságának. Valójában zavarná, ha a beteg meggyógyulna.” Nem könnyű kilépni a játékból, de szükség van rá, mert különben egyre közelebbi lesz az elkerülhetetlen tragédia. A következőkben a függőséget nem segítő, hanem súlyosbító magatartásformákat tekintjük át.
Helytelen hozzáállások
Rosszul cseng ez a cím, de azt próbálja meg kifejezni, hogy sokszor rosszul állunk hozzá a szenvedélybeteghez. A hibás, és ezért a rossz állapotot sokszor csupán konzerváló magatartás általában nagyrészt abból fakad, hogy az alkoholizmust, drog- vagy gyógyszerfüggőséget nem tekintjük betegségnek. Ha betegségként kezeljük, akkor meg kell látnunk, hogy a másik nem tud gyógyulni magától, segítségre van szüksége. Olyan ez, mint egy rákos betegség. Önerőből képtelen gyógyulni a beteg, de mi sem tudjuk meggyógyítani őt, bármennyire is szeretnénk. Orvosi beavatkozásra, valódi segítségre van szükség és ezt mi családtagok nem tudjuk megadni. Ennek felismerése és beismerése az első és legfontosabb dolog. Nem tudjuk leszoktatni társunkat, szülőnket, vagy barátunkat az ivásról/szerhasználatról, bármit is teszünk. Ami viszont igaz, hogy tudunk segíteni abban, hogy beismerje hozzátartozónk a betegségét és segítséget kérjen. Ehhez elengedhetetlen, hogy mi is önvizsgálatot tartsunk és szembesüljünk a hibáinkkal, betegségünkkel, mert nekünk is gyógyulnunk kell, hogy segíthessünk. (Ehhez pedig nekünk is segítségre van szükségünk.) Ha nem ismerjük el betegségnek az alkoholizmust és a többi szerfüggőséget, valamint nem szembesülünk saját hibáinkkal, akkor a következő csapdákba eshetünk:
Mindig ebbe a szerepbe kényszerülünk, ha a másikkal veszekszünk, ellenőrizzük, számon kérjük rajta hibáit, fenyegetőzünk, bezárjuk az ajtót, eldugjuk, vagy kiöntjük az italát és még lehetne folytatni a sort. Nézzük meg a konkrét eseteket és azt, hogy miért nem segít ez a fajta hozzáállás:
Veszekedés, megfigyelés, számonkérés
Egy szerfüggő hozzátartozójának gondolkodásában előbb-utóbb komoly szerepet kap az alkohol, a drog vagy a különféle gyógyszerek. Valóban nagyon fárasztó egy szenvedélybeteg minden lépését figyelni. Nyomozni utána, a leheletét szaglászni. Ezután adja magát a szituáció: „láttalak megint, hogy a kocsmában/orvosnál/dealernél voltál… már megint ittál… hol voltál ilyen sokáig? …hiába hazudsz, úgyis tudom, hogy mi az igazság… tönkreteszel engem és a gyerekeket is…”
A probléma ilyenkor az, hogy arról akarjuk meggyőzni, mondjon le az italról, de ezt úgy akarjuk elérni, mintha egy gyermeket nevelnénk. Kifejezően ír erről könyvében Hans Klein, aki egy családtagnak ad tanácsot: „Nevelni gyermekeket szoktunk. Amíg így viselkedik, úgy kezeli, mint egy gyermeket. És mivel ő is gyermekként viselkedik, nem tudja abbahagyni az ivást, megmakacsolja magát, és csak azért is az ellenkezőjét csinálja. Az alkoholfüggő csak akkor hagy fel az ivással, ha megérti, hogy felelősséget kell vállalnia saját magáért és a tetteiért. Ez viszont azt feltételezi, hogy felnőttnek érezze magát. Erre pedig csak akkor lesz képes, ha ön többé nem kezeli gyermekként.”
A másik következmény az, hogy a kioktató magatartás mindig sértő egy ember számára. Az szenvedélybetegre is érvényes ugyanez. Ha rajtunk kérnek számon valamit, akkor velünk is gyakran előfordul az, hogy tagadunk, vagy tompítjuk a problémákat. A szenvedélybetegnek egyrészt fáj ez, mert érzi, hogy igazunk van, fáj neki ez a helyzet, másrészt rosszul esik neki a számonkérő, kioktató stílus és visszavág. Közben bűntudata azért is van, mert érzi, hogy környezete nincs vele megelégedve. Szeretne ő szabadulni, de nem tud és ezért elbátortalanodik, végül pedig arra a következtetésre jut, hogy minden értelmetlen, hiszen folyamatosan visszautasítják. Kétségbeesésében megint iszik és bezárul az ördögi kör, melyben a beteg egyre inkább az ital „segítségéhez” kényszerül, a családtag pedig teljesen kimerül és idegileg kikészül. A helyzet odáig is fokozódhat, hogy haza sem mer menni már józanon, mert nem akar szembenézni egy újabb konfliktussal. A veszekedés azért sem használ, mert ezt egy idő után a szerfüggő ürügyként fogja felhasználni az újbóli ivásra/használatra. Ahogy már írtam is, egy idő után már a beteget is zavarja alkohol- vagy drogfogyasztásának mennyisége. Szégyelli ezt és titkolni is szeretné, közben pedig haragszik magára, hogy nem tud felhagyni a szerhasználattal. Ilyenkor sokkal feszültebb, a veszekedések hamarabb kirobbannak, pláne akkor, ha családtag alkalmat is szolgáltat erre. Ha talál valakit, akivel veszekedhet, hamarosan az lesz a meggyőződése, hogy a másik a hibás az állapotáért. Ha pedig már nem ő a hibás, akkor nyugodtan ihat tovább, nincs már szüksége arra, hogy változtasson. Ő az áldozat és elmerülhet az önsajnálatban. Ezt a magatartást hívják a vétek kivetítésének, mert ezt tulajdonképpen nem más, mint a szerhasználat miatti bűntudat kivetítése a másik személyre.
Az ital kiöntése/a szer kidobása, az üveg vonalkázása, az eldugott alkohol/szer megkeresése és elkobzása
Az eddig leírtak fényében ez a magatartás sem helyes, mert gyerekként kezelik ekkor is a beteget. Az ilyen magatartás egy olyan játékot fog eredményezni, amelyben mindkét fél azt hiszi, hogy feltétlenül győznie kell. Ha kiöntik az italát/megfosztják a szertől, rendkívül dühös lesz. Ennek elsődleges oka az, hogy számára betegsége miatt semmi sem fontosabb számára a választott szernél, mert ez „gyógyszer” a számára. Képtelen függősége nélkül élni, és a tudat, hogy nem ihat/használhat, kétségbe ejti. Aki elveszi tőle az utolsó „barátot”, az ellenségévé válik. Ezért lesz ilyenkor erőszakos. Elvonni tőle függőségét számára olyan, mint elvenni egy beteg ember gyógyszereit. Ha az alkoholforrást illetve utánpótlását veszélyeztetjük (ellenőrizzük vonalkázással, megkeressük és eldugjuk), akkor ugyanerre a reakcióra kell számítanunk, és ez semmit sem segít a függőnek, a családtagok energiáját azonban teljesen fel fogja emészteni.
Következmények nélküli kijelentések, fenyegetések
Ez a magatartás a következőképpen jellemezhető: a beteg családtagja elmondja a függőnek, hogy a fennálló helyzet nem tartható tovább és lépéseket fog tenni az elmozdulás felé. Erre néhány napig, vagy egy bizonyos időszakra felhagy az ivással/szerhasználattal, amíg nem tapasztalja azt, hogy megnyugodtak a kedélyek. Ha megszűntek a zavaró körülmények, újból inni/használni kezd. Amíg nem iszik vagy használ szert a függő, azt a hamis reményt ápolja magában a hozzátartozó, hogy tud rajta segíteni. Mivel az ivás, illetve a szerhasználat vágya erős a függőben, és nincsenek komoly következményei annak, hogy szert használ, tovább folytatja a játékot. Ez a magatartás tulajdonképpen átmenet az üldöző és a megmentő szerepek között és sajnos a balek vonásai is felfedezhetőek benne.
Folyamatosan (sokszor egyedül) tűrni a nehézségeket, megpróbáltatásokat, halmozni a belső feszültséget, majd „robbanni” és indulatból cselekedni
Nagyon sokan nem ismerik fel, hogy változtatniuk kell magatartásukon, és mivel nem teszik meg, az alkoholistával/függővel való folyamatos együttélés során egyre kimerültebbnek érzik magukat. A helyzet valóban egyre elviselhetetlenebb, a függőséget így nem lehet legyőzni. A legtöbben egy idő után annyira feldühödnek amiatt, hogy képtelenek segíteni társukon, vagy megváltoztatni őket, hogy rossz döntéseket hoznak. Az ingerküszöb csökkenése miatt a másik felé a tolerancia megszűnik, a másik betegségének megnyilatkozásait „jellemgyengeségnek” tituláljuk és az évek óta tartó feszültség miatt arra a döntésre juthatunk, hogy a másikkal örökre megszakítunk minden kapcsolatot. A „bűnbak” szerepét ebben az esetben egyértelműen a függő személynek adjuk, mi családtagok pedig nem látjuk át, hogy más lépéseket is tehettünk volna és még mindig van lehetőség arra, hogy segítséget kérjünk magatartásunk megváltoztatására.
Nem helyes hagyni, hogy ezek a feszültségek uralják az egész család életét, nem helyes, ha nem ismerjük fel, hogy miben kell változni és változtatni és nem helyes, ha mindenben és mindig a másikat tesszük meg bűnbakká. Ennek a magatartásnak mindenki kárát fogja látni.
A megmentő szerepkör a másik leggyakarabban előforduló probléma a szenvedélybeteg mellett élve, mivel sajnos ez a magatartás sem segíti a gyógyulási folyamat elindulását a szerfüggőnél. Lényege, hogy a családtag, vagy mások (orvos, lelkész, keresztény ismerős, jóbarát) azt gondolja, képes lehet arra, hogy elsegítse a függőt a gyógyuláshoz. Ehhez mindent megtesz és közben nem veszi észre, hogy a beteg sajnos szinte semmit vagy alig változtatott magatartásán. A társfüggő személy újból és újból bizalmat szavaz és ettől várja a változást. A beteg hagyja, illetve eltűri, hogy a másik megmentse, de nem tesz erőfeszítéseket, csupán látszólag. Kellemes ez az állapot neki, mert mindig talál valakit, akinek kiöntheti a szívét, aki hordozza a problémáit, kisegíti bajából, ő pedig marad, ahol volt. Nem szembesül állapotával, pedig ez lenne a legfontosabb. E nélkül nem lesz betegségtudata, és nem alakulhat ki a gyógyulni vágyás sem. Megnyilvánulási formái a következők:
Mindig rendelkezésére állni, ha baj van
A szerfüggő szenvedélybetegek gyakran szembesülnek helyzetekkel és problémákkal, amiket sokkal mélyebben élnek meg, mint az átlag emberek. Nem az a baj, ha segítünk ilyenkor, hanem az, ha ezt úgy tesszük, hogy nem vesszük észre, mindez valójában nem segítség a másik számára. A legfontosabb a függő számára az, hogy tanulja meg kezelni az élet nehézségeit, az érzelmi „hullámvölgyeket” és „hegyeket”, azokat a stresszhelyzeteket, amikkel naponként szembesül. Ehhez van szüksége szakmai segítségre és sorstársak közelségére. Mi nem tudjuk megmenteni, nem tudjuk hosszú távon befolyásolni. Nagy probléma lehet ilyenkor az, hogy észre sem vesszük, és már csapdában vagyunk – szerfüggő családtagunk kötélen rángat minket. Az életünket az ő gondolkodása, problémái, függőségéhez való viszonya határozzák meg. A saját feladatunk, munkánk, kapcsolataink mind-mind kárát látják ennek a felesleges áldozatnak.
Kifizetni a másik adósságait, beszólni helyette a munkahelyére, hogy nem érzi jól magát és nem megy be dolgozni, hazudni a másik mentése érdekében
Rendszerint a házastárs vagy szülők kényszerülnek bele ebbe a szerepkörbe. Ezek mind-mind olyan reakciók, amelyek látszólag kimentik a másikat nehezebb élethelyzetéből, a valóságban azonban, csak arra jó ez a magatartás, hogy a beteg nyugodtan igyon/használhasson tovább. Nincs semmi negatív következménye szerfüggőségének, hisz mindig ott van a megmentő, így nem neki kell szembesülnie a következményekkel, hanem a megmentő szerepet játszó személynek. Ahhoz, hogy beismerje betegségét, és igényelni tudja a gyógyulást szüksége van arra, hogy szembesüljön a betegsége következményeivel. Ha ez nem történik meg, a folyamat folytatódik és a már említett ördögi kör itt is bezárul. A valóságban sokszor nem is annyira a beteg féltése, mint inkább az motivál bennünket, hogy mi lesz akkor, ha más is megtudja a valóságot. A szégyen, a takargatás, a bagatellizálás mások előtt nem jó reakciók. Felesleges így tenni, mert szinte biztos, hogy a szomszédok, a családtagok, a munkahelyi kollégák, már régen észrevették a beteg állapotát, és segítenének, ha hagynánk; a másik veszélye pedig az, hogy a betegnek sokkal nehezebb beismernie betegségét, ha a családja ezt szégyelli. Gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy ő ezt megtegye. Ha nincs változás, akkor a függő „használ” és szenved, a megmentő segít és szenved, és mind a ketten egyre betegebbek lesznek.
Babusgatás, a másik kiszolgálása
A beteghez való hozzáállásban nagyon fontos megérteni a tényt, hogy a túlzott gondoskodás vagy a babusgatás a legtöbbször sokkal többet árt, mint használ. Fontos kitartani a másik mellet a nehézségekben és éreztetni vele a szeretet, de nem lehet elvárni, hogy attól változzon meg, hogy mindent megteszünk érte, mert erre képtelen. Ahogy már többször is szó volt erről, betegségről van szó, ami kezelést igényel. Nagyon nehéz elengedni a beteget és e mögött az érzés mögött leggyakrabban a félelem és a szégyen lapul. Félünk, hogy mi történik vele és ahová csak lehet, vele megyünk, kiszolgáljuk, kísérgetjük. Ez által azonban sokszor pont azokról feledkezünk meg, akiknél általában nagyobb szükségük lenne ránk.
Szerepek átvállalása
Először általában nem feltétlen a megmentő magatartás, hanem az élet hozta helyzet, hogy a családtagok egy idő után kénytelenek átvállalni bizonyos szerepeket a másiktól, mivel az nem végzi el azt, ami természetes lenne. Ilyenek lehet például hétköznapi élethelyzetekből fakadó gyakorlati feladatok, de ilyen lehet pl. a kiesett bevételek miatti plusz munkavállalás, a gyermeknevelés terhe, melyek különösen nehezek lehetnek akkor, ha egyetlen embernek kell elvégeznie a másik segítsége nélkül. Nagy hiba, ha ilyenkor nem kérünk segítséget, mert szinte biztos, hogy ebben az állapotban megmaradva csak tovább sérül a családi rendszer. A teljesség igénye nélkül felsorolnék pár jellegzetes hibát, melyek a családban felnövekvő gyermekeket érintik.
Nincs idő a gyermekekre, és nem kapnak elég figyelmet, pedig az amúgy is feszült helyzetek és nyílt viták miatt, így is számos negatív érzéssel küszködnek.
A sok-sok frusztráció a gyermekeken csattan, akik nem értik, hogy miért olyan türelmetlenek velük azok, akiket szeretnek.
Előfordul, hogy az elkeseredett családtag a gyermeknek panaszkodik társáról, bizalmasának teszi meg őt. A gyermek megterhelődik a gondokkal, csalódásokkal és konfliktusok indulnak el bennük, melyeket megoldani természetesen nem tudnak.
Másik probléma, hogy a feleségek kényszerülnek férjek feladatait ellátni (az előzőeken kívül például még több pénz keresése a rosszul működő család túléléséhez, otthoni teendők, ügyintézések, melyek eddig a férj feladatai voltak), és fordítva is igaz ez, férjek is belekényszerülnek női szerepekbe (házimunkák, bevásárlás, gyermeknevelés fokozott felvállalása a munka mellett). Hibát követünk el, ha hagyjuk magunkat belekényszeríteni ezekbe a szerepekbe, mert képtelenek vagyunk egyszerre ennyi feladatot ellátni. Hiba, ha szégyenkezünk, takargatjuk a nyilvánvaló problémát és nem kérünk segítséget a családtagoktól, barátoktól, gyülekezeti tagoktól, az önsegítő-, vagy családsegítő szervezetek valamelyikétől.
Az alkoholbeteggel együtt inni
Ez talán az egyik legszomorúbb formája a megmentő hozzáállásnak. Vannak hozzátartozók, akik ugyancsak isznak, azt remélve, hogy ettől férjük (vagy feleségük, bár ez a magatartás inkább a feleségekre jellemző) kevesebbet fog inni. Ez is hiábavaló áldozat, ráadásul komoly kockázattal is jár.
Legegyszerűbben kifejezve akkor kényszerülünk ebbe a szerepbe, ha hagyjuk magunkat vezettetni a betegtől, miközben mi magunk is tudjuk, hogy „átverés” történik. Mégsem ülünk le a másikkal megbeszélni a problémát, esetleg együtt keresni a megoldást; nem utasítjuk el kérését, hanem hagyjuk, hogy tovább folytatódjon az életjátszma. Legtipikusabb formája:
Pénzt adni akkor, amikor tudjuk, hogy alkoholra/szerre költi a másik
Gyakran az édesanyák és a házastársak követik el ezt a hibát. Ragaszkodnak gyermekükhöz/társukhoz és sokszor majomszeretettel szeretik őket. Azonosulnak vágyaikkal, gondolataikkal és észre sem veszik, hogy abban szolgálják ki a másikat, ami már a kárára van. Egy édesanya mesélte el nemrég, hogy a fia rendszeresen kér tőle pénzt élelemre, ő pedig ad, mert a fiú valóban olyan sovány, hogy megszánja. Közben nagyon jól tudja, hogy a fia alkoholt fog venni belőle, de „nem tud” nem adni. Nem ennyire átlátszó módon, de a hozzátartozók is beleesnek ebbe csapdába. Pénzt adnak, hogy megkönnyebbüljenek végre, hogy oldódjon a feszültség, és inkább elfogadják a hazugságot.
Eltűrni a másiktól a durvaságot, a folyamatos megaláztatásokat
Meddig mehetünk el az áldozatvállalásban? Nem változtatja meg társunkat, ha tűrünk és kitartunk a mellette, még akkor is, ha bántalmaz és megaláz minket? A válasz határozott nem! Az alkoholizmus, a drog- és gyógyszerfüggőség betegség, és aki úgy akar ezzel együtt élni, hogy nem változtat magatartásán, az lehetetlent kísérel meg. Ez nem segít a szerfüggőnek sem, mert így nem fog szembesülni a betegsége következményeivel. Ráadásul nem csak ő látja kárát, hanem a család többi tagja is. (Leginkább a gyermekek.) Feléjük is felelősséggel tartozunk és a sérülés veszélye egy agresszív szerfüggővel való együttélés esetén nagyon nagy.
Önvád, a bűnbak szerepének felvállalása
Elgondolkodtatóan ír erről a magatartásról könyvében Allison Burr:
„…(az alkoholbeteg hozzátartozónk) egyszer azt mondja, hogy túlzunk, hogy össze-vissza beszélünk, hiszen ő mindig tudja hol a határ – és egyébként is, ő nem iszik olyan sokat. A következő pillanatban meg azt állítja, hogy mi vagyunk az oka, amiért ő részegeskedik, mert csak így tudja elviselni, hogy állandóan veszekedünk vele. Lassan elhisszük, hogy minekünk kellene pszichiáterhez fordulnunk, mert mi vagyunk bolondok. És tényleg annak is érezzük magunkat.”
Tudatosítani kell, hogy nem miattunk iszik az alkoholista vagy használ a függő, hanem azért, mert beteg. Az elhárító mechanizmusaiból fakadó viselkedését nem szabad felvennünk. Persze ez egyáltalán nem egyszerű, mert valóban könnyű összezavarodni a másik beteg megnyilvánulásait látva nap, mint nap. A veszekedések, üldözések, megmentő magatartásformák, a szidalmak és vádak tűrése mind-mind idetartozik, és még hosszan lehetne folytatni a sort. Nem miattunk iszik/használ a másik és tehetünk azért, hogy ne a bűntudat és az önvád magatartása vezessen minket tovább ezen a szomorú beteg úton.
Ez a szerep, illetve hibás hozzáállás röviden összegezhető. Mindig beleesünk, ha azt gondoljuk, hogy majd mi kontrolláljuk az alkoholbeteg italfogyasztását, a szerfüggő szerhasználatát és megvesszük, majd odaadjuk neki az általunk még megengedhetőnek tartott ital- vagy drogmennyiséget. Nem lehet szabályozni a másik szerhasználatát, hiszen a betegsége része, hogy nem tud kontrollt tartani. Ő sem tudja és nekünk sem fog sikerülni, éppen ezért ez a szerepfelvétel is kerülendő.
Függőség és család
- A kilépés lehetőségeinek számbavétele
Nem könnyű megtenni ezt a lépést. Sőt, talán ez a legnehezebb, de a gyógyulás elindulásában a legfontosabb lépés is! A hétköznapokon is ezt ismerjük be utoljára. Amíg nem adjuk fel a másik megváltoztatására irányuló törekvéseinket, szükségszerűen szenvedni fogunk.

„Nagy bátorság kell ahhoz, hogy szembe merjünk nézni az alkoholizmus (illetve szerfüggőség) igazi természetével és elismerjük , hogy kudarcot vallottunk: nem sikerült megváltoztatnunk [a másikat], nem sikerült jobb belátásra bírnunk őt. Ha el tudjuk fogadni azt, ami oly régóta nyilvánvaló – hogy a békés és harmonikus időszakok, csak ideiglenes enyhülést hoznak az egyre feszültebbé váló családi életben -, akkor eljött az ideje annak, hogy megismerjük, miként tudnánk mi magunk javítani a helyzetünkön, nem a párunktól (családtagunktól), hanem magunktól várva a változást.” (Burr Alison: Alkoholista a családban/ 53.o.)
Könnyebb minden, a családban fennálló problémáért a szenvedélybeteget hibáztatni, de ha időt szánunk az elcsendesedésre és gondolkodásra, akkor be kell látnunk, hogy követünk el mi is hibákat.
Az első lépés a saját betegségünk, illetve érintettségünk belátása. Ha a gyógyulási folyamat beindul, ha felszabadulunk a másiktól való beteg függéstől, akkor kiegyensúlyozottabbak és megelégedettebbek lehetünk a nehéz körülmények ellenére is. (Még akkor is, ha a másik nem akarja beismerni betegségét, és nem akar gyógyulni sem.)
Hans Klein szerint meglepő módon a hozzátartozó részéről éppen azon a ponton lép fel a legnagyobb ellenállás, amikor kiderül, neki kell változtatnia viselkedésén és kijelenti, hogy ő nem ivott, nem neki kell változnia. A beszélgetések során gyakran kiderül, hogy a hozzátartozó iszonyúan szenved, és ragaszkodik ahhoz, hogy szenvedélybeteg családtagja tegyen valamit, vagy másvalaki bírja rá erre, de a saját magatartásán nem hajlandó változtatni. Bármi is ennek az oka: minden hozzátartozónak meg kell értenie, hogy amíg ő maga nem hajlandó a változásra, minden marad a régiben. Persze lehet, hogy az alkoholbeteg a családtagtól függetlenül évek múltán le akar mondani szerhasználatáról és sikerül is neki, csak így sokkal nehezebb.
Mást megváltoztatni nem tudunk, saját magatartásunk megváltozása azonban komoly hatással lehet családtagunkra.
A másik betegségének megismerése és jobb értése
Nagyon fontos tájékozódnunk az alkoholbetegségről, a drog- és gyógyszerfüggőségről, mert így fogjuk tudni sokkal jobban megérteni társunkat, családtagunkat. Így fogjuk tudni átlátni azokat a pszichikai, fizikai és szociális torzulásokat, melyeket a betegség eredményez. Fontos például megértenünk a beteg énvédő mechanizmusait és azt a tényt, hogy minden látszat ellenére ő is szenved és valószínűleg komoly bűntudattal küszködik. Egy református lelkész nyilatkozta a következőket:
„Egy alkoholista sokkal komolyabb lelkiismereti válságokon megy át, mint egy nem alkoholista. Sokkal fokozotabb önvád, önmarcangolás jellemzi. Mindent lát – vagy többnyire mindent -, hogy mit követett el. Az esetek többségében az van, hogy annyira rossz már a lelkiismerete, hogy rátölt. Mert nem tud megszabadulni ettől. Én problémásnak tartom, ha csak a lelkiismeret működik az emberben, de kegyelem nélkül. Tehát vájkál magában, bűntudata van, anélkül, hogy a kegyelem rávetülne; és a lelkiismereten a bűntudaton úgy zongorázik az ördög, ahogy akar.” (Szűcs Teri: Mi az, hogy csodálatos? – 89.o.)
A legrosszabb amit tehetünk, ha nem teszünk semmit. Sokan szenvednek és elmennek a betegség mellett, mert nem mernek lépni. Valóban hatásosan akkor tudunk segíteni, ha tudjuk, hogy mi zajlik a betegben, ha látjuk és megértjük, nem pedig elítéljük állapota miatt. Aki alkoholistával él együtt, biztosan hallott már tőle olyan szavakat, melyben magát vádolta: „Rongy ember vagyok… nem érdemeltek meg… Ne haragudj, hogy annyit bántalak…” Ezeket a szavakat általában nem tudjuk komolyan venni, mert a következő percben már sokszor kötekedő és agresszív, pedig az ilyen megnyilvánulásai betekintést engednek a benne dúló harcokba.
Megbocsátás
A megbocsátás nagyon fontos lépés a szerfüggő felé. Jogosan merül fel a kérdés: hogyan lehet szeretni valakit, aki (látszólag) nem tud szeretni és olyan méltatlan a szeretetre, mint egy alkoholista, vagy egy drogfüggő? Önerőből sehogy, segítségre van szükségünk.
Jó hír, hogy a szeretet és a megbocsátás is tanulható, ha elismerjük, hogy tanításra szorulunk, és olyan távlatok állnak előttünk, melyekre méltán vágyakozhatunk.
„Tudnunk kel, hogy szeretni mindenekelőtt nemcsak érzelmet jelent, hanem cselekvést is. Hogy valakit szerethessünk, mindenekelőtt akarnunk kell szeretni. A szeretet tehát nem csak úgy magától megy, hanem döntés eredménye. Önmagunk határozunk a szeretet ellen, vagy mellette.” (Hunt, Jim és Cyndy, Hill, Robert Allen: Együtt győzni – Lelkigondozói tanácsok egy alkoholista hívő házastársa számára/35-36.o. )
Tudnunk kell azonban azt is, hogy a szeretet és a megbocsátás lehetnek rosszul értelmezett fogalmak is, melyek miatt egész családok mennek tönkre. A megbocsátás nem jelenti azt, hogy újból és újból kiszolgáljuk a másikat, miközben saját, esetleg gyermekünk, vagy gyermekeink élete teljesen tönkremegy. Felelősek vagyunk önmagunkért, egyéb hozzátartozóinkért is. Hogyan milyen módon nyilvánulhat meg az igazi szeretet a beteg családtag felé?
Szeretetteljes szembesítés
Az üldöző magatartás helyett nagy segítség lehet. Ha a szenvedélybeteg viselkedését újra és újra bíráljuk és megkérdőjelezzük személyiségét, akkor csak bűntudatát növeljük, ahelyett, hogy pozitív önérzetet alakítanánk ki benne. Az alkoholbetegség egyik szomorú következménye, hogy a beteg nem akar szóba állni saját függőségével. Ha beismertetni akartuk, ha számon kértük betegségéért, ha üldöztük, nem segített semmit. Nem kerülhetjük meg viszont a problémát. Nem tehetjük azt, hogy a szeretet nevében tűrünk és tűrünk, közben pedig mindenki tönkremegy a családban. A szeretet nem hallgatja el a rosszat, hanem segíti a szembesülést. A szembesítés mindig fájdalmas annak, akit szembesíteni kell, éppen ezért szeretettel kell tennünk. Ha az vezérel bennünket, hogy a másik érdekében tesszük, akkor keresni fogjuk, hogy a legmegfelelőbben tudjuk átadni az igazságot. Tudtára kell adnunk, hogy zavar bennünket az, hogy iszik/használ; hogy nagyon nehéz ilyenkor vele egy fedél alatt lenni, a viselkedése megváltozik és a család többi tagjára is rossz hatással van, sok pénzt elkölt, aminek lenne helye, tönkremegy kapcsolatunk stb. Tudatnunk kell vele azt is, hogy szükségünk van rá, de nem függő, hanem józan állapotában.
Segítség lehet, ha ez a szembesítés olyan közegben történik, ahol mindazok jelen vannak, akik fontosak a függő számára. Minél több ilyen személy van jelen, annál nehezebben fog kibúvókat találni.
Nem fogadni el a hazugságokat
Tény, hogy a függőség velejárója a mellébeszélés, kimagyarázás, félrevezetés, vagy a nyílt hazugság. A beteg függősége előrehaladtával egyre mesteribb fokon merül bele ebbe a sajnálatos viselkedési módba. Amikor észrevesszük, hogy az illető félre akar vezetni, vagy be akar csapni, akkor fontos, hogy szakítsuk félbe a beszélgetést, és mondjuk meg neki: tisztában vagyunk azzal, hogy nem mond igazat, és félre akar vezetni. Ha ezután viszont az igazat mondja, hallgassuk meg. Engedjük meg, hogy nyíltan kifejezze érzéseit, gondolatait, szembesítsük viszont akkor, ha betegségét működteti.
Pozitív énkép elősegítése
Ha viselkedését újra és újra bíráljuk, és megkérdőjelezzük személyiségét, akkor csak a már amúgy is meglévő bűntudatát növeljük, ahelyett, hogy pozitív önérzetet építenénk ki benne. Igényeljük vele a beszélgetést, a közös családi dolgokat osszuk meg vele, kérdezzük meg, hogy van, mi bántja. Ha valamit el akar mondani, akkor hallgassuk végig, még akkor is, ha tudjuk, mit fog mondani. Ha fogadkozik, hogy holnaptól nem iszik, ne szóljuk le durván, hanem mondjuk el szeretettel: elhisszük, hogy komolyan gondolja azt, hogy holnaptól nem fog inni, de nem tud megállni, mert beteg, és a legutóbb is megígérte ugyanezt, eredmény nélkül. Ne hibáztassuk érte, hanem mondjuk meg, hogy ez is a betegségéhez tartozik. Tudjuk, hogy szeretne, de nem tud nem inni. Mindemellett persze ne essünk a balek szerepkörébe se.
Fontos, hogy észrevegyük és értékeljük az életében megnyilvánuló jó dolgokat is. Ha csak lenézést, szidalmat és egyéb negatív dolgokat tapasztal, még inkább meg fog keseredni.
Ha tesz bármilyen pozitív lépést a gyógyulása érdekében, igyekezzünk bátorítani, segíteni.
Emlékezni régi énjére (nem azonosítani betegségével)
Könnyen beleesünk abba a hibába, hogy azonosítjuk a szenvedélybeteget tetteivel, illetve a betegségével. Tudnunk kell, hogy amit megbélyegzünk, az általában az a viselkedésmód, amely nekünk nem tetszik, s ahelyett, hogy a pozitívumokat keresnénk, már csak a hibáit látjuk és azt, hogy nekünk milyen rossz az adott helyzet. Fontos, hogy visszaemlékezzünk jó tulajdonságaira, amiért megszerettük őt, vagy amiért szeretjük, mint családtagjai. Azok még mindig ott vannak, csak függő magatartása eltakarja őket, és ha tovább mélyül betegsége, el is vesztheti azokat. Gyakran előforduló szomorú hiba családtagoknál, hogy állandóan panaszkodnak hozzátartozóikra, társukra, már egy jó szavuk sincs, és magukat mártírként, vagy hősökként tüntetik fel, akik a másik gonosz viselkedése ellenére kitartanak mellette; ezzel még több ellenséget szereznek a betegnek, ha pedig ezt a függő füle hallatára teszik, akkor nagyon megsértik önérzetét és mélyítik a bűntudatát.
Elengedés
Lehetséges, hogy a segítő hozzáállásunk ellenére sem változik az otthoni helyzet. A szenvedélybeteg szembesülését saját betegségével az a tudat is hátráltathatja, hogy mindig számíthat hozzátartozóira, akik átvállalják a feladatait, elsimítják a zűrös ügyeit, kifizetik az adósságait, titkolják a betegségét és megvédik őt a külvilág megvetésétől. Sokan ellenkeznek azzal a megközelítéssel (talán legtöbben a keresztények közül), hogy az alkoholbeteget el kell engedni, magára kell hagyni ahhoz, hogy szembesüljön azzal, mit is tesz vele a betegsége. A szeretet jegyében azonban meg kell ezt tennünk. Ha a szenvedélybeteg betegségének következményeit mindig mi hordozzuk, akkor egy egyszerű példával élve úgy teszünk, mintha egy rákos beteg betegségének tüneteit mi akarnánk viselni, a beteg pedig már csak súlyos stádiumban vagy esetleg közvetlenül a halála előtt jönne rá, hogy mi is a valóság. Amint már erről is szó volt, sokan jó darabig tűrnek, azután pedig azt mondják, hogy elég volt és otthagyják társukat, vagy elválnak tőle, pedig tehettek volna lépéseket korábban is, melyekkel késztethették volna a függőt a betegsége következményeivel való szembesülésre. Az elengedés és az elhagyás között nagy különbség van. Ez azonban magyarázatot érdemel, mert az elengedés esetenként magára hagyást is jelent.
Az elengedés lényege, hogy a beteg megértse, többé nincs, aki magára vállalja a felelősséget a betegségéért, hanem neki egyedül kell megtennie ezt. Az elhagyás viszont abban más, hogy az elhagyott személy már nem érdekel bennünket, közömbössé válik számunkra, végleg hátat fordítunk neki. Ez a magatartás már nem úgy hat, mint az elengedés, mert azt érzékeltetjük a beteggel, hogy elegünk van belőle is, és a betegségéből is. Nagyon fontosak Hans Klein tanácsai:
„… hatásos, ha elengedi (a szenvedélybeteget), mert ha magára hagyják, megérti, hogy többé nem viselik gondját, illetve itt az ideje, hogy döntsön: vagy hagyja, hogy elpusztítsa az alkohol, vagy végre felelősséget vállal a saját életéért. Az alkoholizmus esetében az a veszély áll fenn, hogy a nem megfelelően nyújtott segítség megakadályozza a beteget abban, hogy átélje az említett tapasztalatot. Furcsa módon egyesek azt hiszik, hogy pontosan ilyen helyzetben kell segíteniük ezeken a szerencsétlen embereken. De amilyen jó, annyira téves is a szándékuk, mert a beteg csak akkor vágyik arra, hogy segítsenek rajta, amikor megértette, hogy ő a felelős a betegségéért, és egyedül nem tud boldogulni.” (Klein, Hans: Alkoholfüggés és családgondozás/68.o.)
Segítségkérés
Nagyon fontos, hogy ne magunk és ne egyedül próbálkozzunk, hisz sok lehetőség van a segítségkérésre. Jó szívvel ajánljuk a szenvedélybetegek hozzátartozói számára létrejött családi csoportokat. Olyan emberekkel találkozhatunk itt, akik ismerik problémáinkat, hisz nekik is szerfüggő hozzátartozóik vannak. A legsikeresebben működő önsegítő csoport az Anonim Alkoholistákhoz alapelvileg kapcsolódó Al-anon (Családi csoport), ami szorosan együttműködik az Alateen-nel (fiatalok önsegítő csoportja) és az ACA-val (Alkoholisták felnőtt gyermekei). Ezen kívül elérhető az interneten és hazánkban még csak marginálisan a Nar-Anon hozzátartozói csoport drogfüggők családtagjai számára (http: www.nar-anon.org). Ha elmondjuk a családtagunknak, hogy elmentünk egy ilyen alkalomra, vagy tanácsadóhoz, valószínűleg neheztelni fog ránk, de fontos kifejeznünk, hogy szenvedünk a betegsége miatt, és látnia kell, hogy nem tudjuk ezt a helyzetet tovább hordozni helyette és nem tudjuk kezelni egyedül sem. Ahogyan már szó volt erről, amíg a család hallgat, és nem emel szót az ivás vagy a szerhasználat ellen, a függő nem veszi észre, hogy a helyzet súlyos, hiszen azért használ, hogy jól érezze magát. Csak akkor kezd másként gondolkodni a szerhasználatról, amikor világosan értésére adjuk, hogy nem tudunk ezzel tovább közösséget vállalni. Ezért fontos nyíltan beszélni neki a helyzetről. Az Al-alonban pl. először is magunkkal fogunk szembesülni és azzal a ténnyel, hogy nekünk is gyógyulnunk kell. Itt is alapelv annak beismerése, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben és az, hogy egy rajtunk kívül álló segítség révén változhatunk.
Itt megtanulhatjuk, mit jelent valakit elengedni, de nem lemondani róla. Megtanulhatunk szembenézni önmagunkkal is. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ha változik a magatartásunk, ha rámutatunk viselkedésünkkel, hogy a szerhasználat a másik betegsége, biztosan nem lesz közömbös. Lehet, hogy először többet fog inni/használni és ezt sokan úgy értelmezik, hogy cserbenhagyunk egy gyenge embert, és lehet, hogy minket is megkísért a gondolat, hogy újból visszalépjünk a szenvedélybeteg játszmába. Idézem újból Hans Klein szavait:
„Ha a hozzátartozó többé nem igazodik a beteghez, hamarosan megváltozik valami. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem foglalkozik többé a beteggel, hanem elkezd magára figyelni. Minél jobban sikerül mellőznie az alkoholistát és a negatív viselkedését, ő annál hamarabb kikerül a figyelem központjából és visszakényszerül a betegsége gondolatához. A betegség akkor már nem érdekesség lesz a számára, amiért rengeteg figyelmet kap, hanem egyre több szenvedést fog okozni neki. Érthető módon az alkoholista ezt nem engedi meg azonnal. Előbb ellenszegül, és a múlt tapasztalatai alapján jól tudja, hogy a társát általában sikerül meggyőznie. Ezért a társának nagyon sok erőre és következetességre van szüksége, hogy új magatartásában ne hagyja magát befolyásolni.. Ez bizonyosan lehetetlen a régi magatartásba való „visszaesések” nélkül, de ha ennek ellenére következetes tud maradni, nagy a valószínűsége annak, hogy elhatározását siker koronázza.” (Klein, i.m. 77.o)
Ezért érdemes kitartani, mivel magatartásunk nem azt jelenti, hogy elhagytuk őt, hiszen érdekel bennünket a sorsa, és ha fel is kínáltuk neki, illetve tudja, hogy van lehetőség a kezelésére, akkor valószínűleg ő is változtatni fog, vagyis kénytelen lesz betegségével szembesülni. Íme egy gyógyult alkoholbeteg vallomása felesége megváltozott magatartásának hatásáról:
„Ha tönkre akarod tenni egy iszákos mókáját, ismertesd meg házastársával az Alanon-t. Pauline háromféleképpen változtatott megközelítésén, ami őrülten zavart: (1) Bár korábban mindig kiöntötte a piám a lefolyóba, most ezt abbahagyta, és semmiben nem próbálta megakadályozni az ivást. Azon kezdtem el tűnődni, vajon szeret-e még. (2) Hétfőnként mindig megkértem, hogy telefonáljon be a munkahelyemre, és mondja azt, hogy náthás lettem. Korábban ezt mindig megtette, ám miután elment az Alanon-ba, egyszerűen csak mosolygott és azt mondta: „Nem, ezt most már saját magadnak kell elintézned.” (3) Sokkal nyugodtabban, összeszedettebbnek tűnt. Korábban alig értem haza az ivászatból a haverokkal, azonnal kifogást kerestem arra, hogy újra elmehessek. Egyszerűen csak elkezdtem veszekedni Pauline-nal, és aztán azt mondtam: „Rendben, ha így viselkedsz, elmegyek.” Miután belekeveredett ebbe az Alanon dologba, ahelyett, hogy megpróbált volna otthon tartani, csak mosolygott és azt mondta: „Viszlát, egy megbeszélésre kell mennem.” (Dobson, Dr.James: Kemény szeretet – Remény a válságban lévő családoknak/ 221-222.o.)
Részletesen a következő honlapokon lehet olvasni a családtagok számára elérhető önsegítő csoportokról, kiadványaikról és a gyűlések helyszíneiről:
A gyógyulási folyamat megértése és elfogadása
Mint minden komolyabb betegségnél, úgy az alkoholbetegségnél/drogfüggőségnél is gyógyulási folyamatról kell beszélnünk. Ahogyan nem egy-két hét alatt lesz valaki szerfüggő, úgy nem egy hét alatt fog gyógyulni sem. Ha segítséget is kér és kap, nem biztos, hogy valóban gyógyultan távozik egy rehabilitációról. Ha a beteg csak a szervezetében tisztul meg a szertől, de nem ismeri fel, hogy azért lett függő, mert „nem tudott kiforrni a személyisége”, és nem törekszik a további változásra, az nagy valószínűséggel vissza fog esni. Ezeket az embereket szokták pl. „száraz alkoholistáknak” hívni. Már nem isznak, de a gondolkodásmódjuk, az életvitelük még az alkoholista ember személyiségjegyeit viseli magán:
„Az alkoholisták másképp gondolkodnak, mint az egészségesek, a normálisak… Erről a megváltozott gondolkodásról lehet felismerni akkor is, ha nincs az emberben egy csepp alkohol sem… és akkor is, ha már évek óta nem fogyasztja a szert ugyan, de a gondolkodása nem változott… mivel a viselkedését a gondolkodás formálja, amíg az nem változik, az életmódban sincs igazi változás.” (Szikszay-Tóth: Deviáns alkohológia/11.o.)
Megtanulni szembenézni a problémákkal, az élet nehézségeivel és felelősséget vállalni a tetteinkért, nem könnyű, különösen egy alkoholbetegnek nem. Folyamat, amíg ezt megtanulja, hisz lehet, hogy egész eddigi életében nem jutott el idáig. A szakmai segítség ezért nagyon fontos a méregtelenítés mellett. Meggyőződésünk, hogy azok a szenvedélybetegek tudnak a valódi józanodás útján elindulni, akik olyan közösség részévé válnak, ahol a közös problémákat nyíltan megbeszélhetik, és segítséget kérhetnek egymástól. Mi lehetne ehhez hathatósabb segítség, mint egy olyan csoport, ahol absztinens társaikkal találkozhatnak? Éppen ezért ajánlják egyre többen az Anonim Alkoholisták vagy Anonim Drogfüggők közösségét, akiknek programja komoly és mély önvizsgálaton, az önmagunkkal való szembesülésen, tehetetlenségünk beismerésén és egy felsőbb Erőbe vetett hiten alapul. Akik nem jutnak el idáig, azok nagyobb veszélyben vannak, éppen ezért nem lehet kizárni a visszaesés lehetőségét sem, azonban aki még nem tanulta meg, hogy betegséggel áll szemben, annak szükséges az újbóli szembesülés a gyógyítás és a gyógyulás elfogadásához.
A gyógyulás azonban nálunk, szenvedélybetegek családtagjainál is hosszú folyamat, és a gyógyulás része az, hogy vissza-visszaesünk a függő életjátszma szerepeibe és nehezen találjuk saját identitásunkat, mivel megszoktuk, hogy az másokéban oldódik fel. Ha nem félünk szembenézni önmagunkkal, és elfogadjuk a segítséget, ami nem bennünk található, elindulhatunk a gyógyulás útján. Ezzel tehetjük meg a legtöbbet a mellettünk élő szenvedélybetegért is.