Függőség és család - A függő életjátszma

(Beteg kapcsolódási mintázataink)

Eric Berne, svájci pszichiáter írt először nagyon kifejezően az úgynevezett alkoholista játszmáról könyvében, melynek címe: Emberi játszmák (Games People Play – 1964’). Elmélete szerint mindannyian játszunk bizonyos játszmákat a társas érintkezéseink folyamán; ezek között vannak ártatlanabbak, de sokszor nagyon rosszak is. Számos játszmát a lelkileg zavart emberek játszanak a legintenzívebben. Berne szerint az alkoholista játszma teljes pompájában öt személyes, bár a szerepek annyira összesűrűsödhetnek, hogy kétszemélyes játszmaként kezdődhet és fejeződhet be. Ez a játszma nem csupán az alkoholbetegek, hanem más szerfüggők és családtagjaik között is megnyilvánulhat a családi kapcoslatokon belül.

Ebben a játszmában természetesen az "Alkoholista", a „Szerfüggő” személy a főszereplő.

Az "Üldöző" a fő mellékszereplő, amelyet típusosan az ellenkező nem képviselője, rendszerint a házastárs/élettárs játszik, de természetesen bárki felvállalhatja ezt a szerepet (pl. szülő, testvér, munkaadó stb.). A másik akár erőszakkal való megváltoztatása nem szokta segíteni a helyzet változását.

A "Megmentő" szerepet az vállalja fel, aki újból és újból bizalmat szavaz a betegnek, segít és azt reméli, hogy ettől abbahagyja az ivást/szerhasználatot. Sokan válhatnak "megmentővé". A legtipikusabb szerepet itt is a legközelebbi családtag szokta „eljátszani”, de természetesen ebben a szerepben láthatjuk akár az orvost, a papot és egy jó szándékú ismerőst is. Ez az a szerep illetve csapda, amibe valódi segíteni akarásból ugyan, de sokan beleeshetünk.

A "Balek" az a szereplő, aki hagyja magát átverni és segíti az alkoholistát/függőt. Elhiszi minden hazugságát, fogadkozását és pénzt ad neki. Nem az italra/szerre adja, közben pedig tudja, hogy mégis arra fog elmenni a pénz. Ennek ellenére újból és újból bizalmat szavaz neki. Leggyakrabban az alkoholbeteg anyja játssza ezt a szerepet. Pénzt ad, és együttérez az alkoholistával/függővel a felesége vagy más „ellensége” miatt, aki nem érti meg. A függő pénzigényét valamilyen tervvel magyarázza, és mindketten úgy tesznek, mintha hinnének benne. Az "Összekötő" az alkoholista/függő számára a legjelentősebb személy a játszmában. Ő az utánpótlás közvetlen forrása. Lehet a kocsmáros, az italbolti eladó, a csapos, a dealer, a gyógyszerész, a háziorvos, a szert adagoló élettárs vagy szülő stb.

Elgondolkodtató, hogy egy személy, akár mind a négy szerepet is játszhatja egyszerre: "A feleség az "Alkoholista-játszma" kezdeti szakaszán játszhatja mindhárom mellékszerepet: éjfélkor, amikor levetkőzteti a férjét, kávét készít neki, és eltűri, hogy megverje, ő a Balek; reggel, amikor korholja gyalázatos életmódjáért, ő az Üldöző; este pedig a Megmentő, aki igyekszik rávenni, hogy változzék meg."

Rosszabb estben még összekötő is lehet, amikor úgy akarja kontrollálni az alkoholfogyasztást, hogy ő viszi haza az általa szükségesnek, vagy megengedhetőnek vélt alkoholmennyiséget. Amíg a szereplők játsszák a szerepeket, addig a függő nyugodtan ihat/használhat. A játszma csak akkor szűnik meg, ha a függő személy egyedül marad, ez pedig csak akkor történik meg, ha a többi szereplő eltűnik a játékból, vagyis kilép a szerepéből. Ez azért nehéz sokszor, mert a társfüggő családtag is megszokott bizonyos szerepeket, amikhez egy idő után már ragaszkodik. Íme egy példa: "Egyszer csak belépünk a játékba, anélkül, hogy észrevennénk. Aztán egyre következetesebben játszunk, és csodálkozunk, hogy ahelyett, hogy javulna, egyre romlik a helyzet. Ugyanakkor a legtöbb hozzátartozónak, anélkül, hogy tudatában lenne, vagy beismerné, szüksége van erre a játékra. Önmagán is megfigyelheti ezt: érzi, hogy ura a helyzetnek, hogy összefogja a családot függő férje magatartása ellenére is, és ez hízeleg a hiúságának. Valójában zavarná, ha a beteg meggyógyulna." Nem könnyű kilépni a játékból, de szükség van rá, mert különben egyre közelebbi lesz az elkerülhetetlen tragédia. A következőkben a függőséget nem segítő, hanem súlyosbító magatartásformákat tekintjük át.

      Helytelen hozzáállások

Rosszul cseng ez a cím, de azt próbálja meg kifejezni, hogy sokszor rosszul állunk hozzá a szenvedélybeteghez. A hibás, és ezért a rossz állapotot sokszor csupán konzerváló magatartás általában nagyrészt abból fakad, hogy az alkoholizmust, drog- vagy gyógyszerfüggőséget nem tekintjük betegségnek. Ha betegségként kezeljük, akkor meg kell látnunk, hogy a másik nem tud gyógyulni magától, segítségre van szüksége. Olyan ez, mint egy rákos betegség. Önerőből képtelen gyógyulni a beteg, de mi sem tudjuk meggyógyítani őt, bármennyire is szeretnénk. Orvosi beavatkozásra, valódi segítségre van szükség és ezt mi családtagok nem tudjuk megadni. Ennek felismerése és beismerése az első és legfontosabb dolog. Nem tudjuk leszoktatni társunkat, szülőnket, vagy barátunkat az ivásról/szerhasználatról, bármit is teszünk. Ami viszont igaz, hogy tudunk segíteni abban, hogy beismerje hozzátartozónk a betegségét és segítséget kérjen. Ehhez elengedhetetlen, hogy mi is önvizsgálatot tartsunk és szembesüljünk a hibáinkkal, betegségünkkel, mert nekünk is gyógyulnunk kell, hogy segíthessünk. (Ehhez pedig nekünk is segítségre van szükségünk.) Ha nem ismerjük el betegségnek az alkoholizmust és a többi szerfüggőséget, valamint nem szembesülünk saját hibáinkkal, akkor a következő csapdákba eshetünk:

Mindig ebbe a szerepbe kényszerülünk, ha a másikkal veszekszünk, ellenőrizzük, számon kérjük rajta hibáit, fenyegetőzünk, bezárjuk az ajtót, eldugjuk, vagy kiöntjük az italát és még lehetne folytatni a sort. Nézzük meg a konkrét eseteket és azt, hogy miért nem segít ez a fajta hozzáállás:

      Veszekedés, megfigyelés, számonkérés

Egy szerfüggő hozzátartozójának gondolkodásában előbb-utóbb komoly szerepet kap az alkohol, a drog vagy a különféle gyógyszerek. Valóban nagyon fárasztó egy szenvedélybeteg minden lépését figyelni. Nyomozni utána, a leheletét szaglászni. Ezután adja magát a szituáció: "láttalak megint, hogy a kocsmában/orvosnál/dealernél voltál... már megint ittál... hol voltál ilyen sokáig? ...hiába hazudsz, úgyis tudom, hogy mi az igazság... tönkreteszel engem és a gyerekeket is..."

A probléma ilyenkor az, hogy arról akarjuk meggyőzni, mondjon le az italról, de ezt úgy akarjuk elérni, mintha egy gyermeket nevelnénk. Kifejezően ír erről könyvében Hans Klein, aki egy családtagnak ad tanácsot: "Nevelni gyermekeket szoktunk. Amíg így viselkedik, úgy kezeli, mint egy gyermeket. És mivel ő is gyermekként viselkedik, nem tudja abbahagyni az ivást, megmakacsolja magát, és csak azért is az ellenkezőjét csinálja. Az alkoholfüggő csak akkor hagy fel az ivással, ha megérti, hogy felelősséget kell vállalnia saját magáért és a tetteiért. Ez viszont azt feltételezi, hogy felnőttnek érezze magát. Erre pedig csak akkor lesz képes, ha ön többé nem kezeli gyermekként."

A másik következmény az, hogy a kioktató magatartás mindig sértő egy ember számára. Az szenvedélybetegre is érvényes ugyanez. Ha rajtunk kérnek számon valamit, akkor velünk is gyakran előfordul az, hogy tagadunk, vagy tompítjuk a problémákat. A szenvedélybetegnek egyrészt fáj ez, mert érzi, hogy igazunk van, fáj neki ez a helyzet, másrészt rosszul esik neki a számonkérő, kioktató stílus és visszavág. Közben bűntudata azért is van, mert érzi, hogy környezete nincs vele megelégedve. Szeretne ő szabadulni, de nem tud és ezért elbátortalanodik, végül pedig arra a következtetésre jut, hogy minden értelmetlen, hiszen folyamatosan visszautasítják. Kétségbeesésében megint iszik és bezárul az ördögi kör, melyben a beteg egyre inkább az ital "segítségéhez" kényszerül, a családtag pedig teljesen kimerül és idegileg kikészül. A helyzet odáig is fokozódhat, hogy haza sem mer menni már józanon, mert nem akar szembenézni egy újabb konfliktussal. A veszekedés azért sem használ, mert ezt egy idő után a szerfüggő ürügyként fogja felhasználni az újbóli ivásra/használatra. Ahogy már írtam is, egy idő után már a beteget is zavarja alkohol- vagy drogfogyasztásának mennyisége. Szégyelli ezt és titkolni is szeretné, közben pedig haragszik magára, hogy nem tud felhagyni a szerhasználattal. Ilyenkor sokkal feszültebb, a veszekedések hamarabb kirobbannak, pláne akkor, ha családtag alkalmat is szolgáltat erre. Ha talál valakit, akivel veszekedhet, hamarosan az lesz a meggyőződése, hogy a másik a hibás az állapotáért. Ha pedig már nem ő a hibás, akkor nyugodtan ihat tovább, nincs már szüksége arra, hogy változtasson. Ő az áldozat és elmerülhet az önsajnálatban. Ezt a magatartást hívják a vétek kivetítésének, mert ezt tulajdonképpen nem más, mint a szerhasználat miatti bűntudat kivetítése a másik személyre.

      Az ital kiöntése/a szer kidobása, az üveg vonalkázása, az eldugott alkohol/szer megkeresése és elkobzása

Az eddig leírtak fényében ez a magatartás sem helyes, mert gyerekként kezelik ekkor is a beteget. Az ilyen magatartás egy olyan játékot fog eredményezni, amelyben mindkét fél azt hiszi, hogy feltétlenül győznie kell. Ha kiöntik az italát/megfosztják a szertől, rendkívül dühös lesz. Ennek elsődleges oka az, hogy számára betegsége miatt semmi sem fontosabb számára a választott szernél, mert ez "gyógyszer" a számára. Képtelen függősége nélkül élni, és a tudat, hogy nem ihat/használhat, kétségbe ejti. Aki elveszi tőle az utolsó „barátot”, az ellenségévé válik. Ezért lesz ilyenkor erőszakos. Elvonni tőle függőségét számára olyan, mint elvenni egy beteg ember gyógyszereit. Ha az alkoholforrást illetve utánpótlását veszélyeztetjük (ellenőrizzük vonalkázással, megkeressük és eldugjuk), akkor ugyanerre a reakcióra kell számítanunk, és ez semmit sem segít a függőnek, a családtagok energiáját azonban teljesen fel fogja emészteni.

      Következmények nélküli kijelentések, fenyegetések

Ez a magatartás a következőképpen jellemezhető: a beteg családtagja elmondja a függőnek, hogy a fennálló helyzet nem tartható tovább és lépéseket fog tenni az elmozdulás felé. Erre néhány napig, vagy egy bizonyos időszakra felhagy az ivással/szerhasználattal, amíg nem tapasztalja azt, hogy megnyugodtak a kedélyek. Ha megszűntek a zavaró körülmények, újból inni/használni kezd. Amíg nem iszik vagy használ szert a függő, azt a hamis reményt ápolja magában a hozzátartozó, hogy tud rajta segíteni. Mivel az ivás, illetve a szerhasználat vágya erős a függőben, és nincsenek komoly következményei annak, hogy szert használ, tovább folytatja a játékot. Ez a magatartás tulajdonképpen átmenet az üldöző és a megmentő szerepek között és sajnos a balek vonásai is felfedezhetőek benne.

      Folyamatosan (sokszor egyedül) tűrni a nehézségeket, megpróbáltatásokat, halmozni a belső feszültséget, majd „robbanni” és indulatból cselekedni

Nagyon sokan nem ismerik fel, hogy változtatniuk kell magatartásukon, és mivel nem teszik meg, az alkoholistával/függővel való folyamatos együttélés során egyre kimerültebbnek érzik magukat. A helyzet valóban egyre elviselhetetlenebb, a függőséget így nem lehet legyőzni. A legtöbben egy idő után annyira feldühödnek amiatt, hogy képtelenek segíteni társukon, vagy megváltoztatni őket, hogy rossz döntéseket hoznak. Az ingerküszöb csökkenése miatt a másik felé a tolerancia megszűnik, a másik betegségének megnyilatkozásait „jellemgyengeségnek” tituláljuk és az évek óta tartó feszültség miatt arra a döntésre juthatunk, hogy a másikkal örökre megszakítunk minden kapcsolatot. A „bűnbak” szerepét ebben az esetben egyértelműen a függő személynek adjuk, mi családtagok pedig nem látjuk át, hogy más lépéseket is tehettünk volna és még mindig van lehetőség arra, hogy segítséget kérjünk magatartásunk megváltoztatására.

Nem helyes hagyni, hogy ezek a feszültségek uralják az egész család életét, nem helyes, ha nem ismerjük fel, hogy miben kell változni és változtatni és nem helyes, ha mindenben és mindig a másikat tesszük meg bűnbakká. Ennek a magatartásnak mindenki kárát fogja látni.

A megmentő szerepkör a másik leggyakarabban előforduló probléma a szenvedélybeteg mellett élve, mivel sajnos ez a magatartás sem segíti a gyógyulási folyamat elindulását a szerfüggőnél. Lényege, hogy a családtag, vagy mások (orvos, lelkész, keresztény ismerős, jóbarát) azt gondolja, képes lehet arra, hogy elsegítse a függőt a gyógyuláshoz. Ehhez mindent megtesz és közben nem veszi észre, hogy a beteg sajnos szinte semmit vagy alig változtatott magatartásán. A társfüggő személy újból és újból bizalmat szavaz és ettől várja a változást. A beteg hagyja, illetve eltűri, hogy a másik megmentse, de nem tesz erőfeszítéseket, csupán látszólag. Kellemes ez az állapot neki, mert mindig talál valakit, akinek kiöntheti a szívét, aki hordozza a problémáit, kisegíti bajából, ő pedig marad, ahol volt. Nem szembesül állapotával, pedig ez lenne a legfontosabb. E nélkül nem lesz betegségtudata, és nem alakulhat ki a gyógyulni vágyás sem. Megnyilvánulási formái a következők:

      Mindig rendelkezésére állni, ha baj van

A szerfüggő szenvedélybetegek gyakran szembesülnek helyzetekkel és problémákkal, amiket sokkal mélyebben élnek meg, mint az átlag emberek. Nem az a baj, ha segítünk ilyenkor, hanem az, ha ezt úgy tesszük, hogy nem vesszük észre, mindez valójában nem segítség a másik számára. A legfontosabb a függő számára az, hogy tanulja meg kezelni az élet nehézségeit, az érzelmi „hullámvölgyeket” és „hegyeket”, azokat a stresszhelyzeteket, amikkel naponként szembesül. Ehhez van szüksége szakmai segítségre és sorstársak közelségére. Mi nem tudjuk megmenteni, nem tudjuk hosszú távon befolyásolni. Nagy probléma lehet ilyenkor az, hogy észre sem vesszük, és már csapdában vagyunk – szerfüggő családtagunk kötélen rángat minket. Az életünket az ő gondolkodása, problémái, függőségéhez való viszonya határozzák meg. A saját feladatunk, munkánk, kapcsolataink mind-mind kárát látják ennek a felesleges áldozatnak.

      Kifizetni a másik adósságait, beszólni helyette a munkahelyére, hogy nem érzi jól magát és nem megy be dolgozni, hazudni a másik              mentése érdekében

Rendszerint a házastárs vagy szülők kényszerülnek bele ebbe a szerepkörbe. Ezek mind-mind olyan reakciók, amelyek látszólag kimentik a másikat nehezebb élethelyzetéből, a valóságban azonban, csak arra jó ez a magatartás, hogy a beteg nyugodtan igyon/használhasson tovább. Nincs semmi negatív következménye szerfüggőségének, hisz mindig ott van a megmentő, így nem neki kell szembesülnie a következményekkel, hanem a megmentő szerepet játszó személynek. Ahhoz, hogy beismerje betegségét, és igényelni tudja a gyógyulást szüksége van arra, hogy szembesüljön a betegsége következményeivel. Ha ez nem történik meg, a folyamat folytatódik és a már említett ördögi kör itt is bezárul. A valóságban sokszor nem is annyira a beteg féltése, mint inkább az motivál bennünket, hogy mi lesz akkor, ha más is megtudja a valóságot. A szégyen, a takargatás, a bagatellizálás mások előtt nem jó reakciók. Felesleges így tenni, mert szinte biztos, hogy a szomszédok, a családtagok, a munkahelyi kollégák, már régen észrevették a beteg állapotát, és segítenének, ha hagynánk; a másik veszélye pedig az, hogy a betegnek sokkal nehezebb beismernie betegségét, ha a családja ezt szégyelli. Gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy ő ezt megtegye. Ha nincs változás, akkor a függő „használ” és szenved, a megmentő segít és szenved, és mind a ketten egyre betegebbek lesznek.

      Babusgatás, a másik kiszolgálása

A beteghez való hozzáállásban nagyon fontos megérteni a tényt, hogy a túlzott gondoskodás vagy a babusgatás a legtöbbször sokkal többet árt, mint használ. Fontos kitartani a másik mellet a nehézségekben és éreztetni vele a szeretet, de nem lehet elvárni, hogy attól változzon meg, hogy mindent megteszünk érte, mert erre képtelen. Ahogy már többször is szó volt erről, betegségről van szó, ami kezelést igényel. Nagyon nehéz elengedni a beteget és e mögött az érzés mögött leggyakrabban a félelem és a szégyen lapul. Félünk, hogy mi történik vele és ahová csak lehet, vele megyünk, kiszolgáljuk, kísérgetjük. Ez által azonban sokszor pont azokról feledkezünk meg, akiknél általában nagyobb szükségük lenne ránk.

      Szerepek átvállalása

Először általában nem feltétlen a megmentő magatartás, hanem az élet hozta helyzet, hogy a családtagok egy idő után kénytelenek átvállalni bizonyos szerepeket a másiktól, mivel az nem végzi el azt, ami természetes lenne. Ilyenek lehet például hétköznapi élethelyzetekből fakadó gyakorlati feladatok, de ilyen lehet pl. a kiesett bevételek miatti plusz munkavállalás, a gyermeknevelés terhe, melyek különösen nehezek lehetnek akkor, ha egyetlen embernek kell elvégeznie a másik segítsége nélkül. Nagy hiba, ha ilyenkor nem kérünk segítséget, mert szinte biztos, hogy ebben az állapotban megmaradva csak tovább sérül a családi rendszer. A teljesség igénye nélkül felsorolnék pár jellegzetes hibát, melyek a családban felnövekvő gyermekeket érintik.

• Nincs idő a gyermekekre, és nem kapnak elég figyelmet, pedig az amúgy is feszült helyzetek és nyílt viták miatt, így is számos negatív érzéssel küszködnek. 

• A sok-sok frusztráció a gyermekeken csattan, akik nem értik, hogy miért olyan türelmetlenek velük azok, akiket szeretnek.

• Előfordul, hogy az elkeseredett családtag a gyermeknek panaszkodik társáról, bizalmasának teszi meg őt. A gyermek megterhelődik a gondokkal, csalódásokkal és konfliktusok indulnak el bennük, melyeket megoldani természetesen nem tudnak.

Másik probléma, hogy a feleségek kényszerülnek férjek feladatait ellátni (az előzőeken kívül például még több pénz keresése a rosszul működő család túléléséhez, otthoni teendők, ügyintézések, melyek eddig a férj feladatai voltak), és fordítva is igaz ez, férjek is belekényszerülnek női szerepekbe (házimunkák, bevásárlás, gyermeknevelés fokozott felvállalása a munka mellett). Hibát követünk el, ha hagyjuk magunkat belekényszeríteni ezekbe a szerepekbe, mert képtelenek vagyunk egyszerre ennyi feladatot ellátni. Hiba, ha szégyenkezünk, takargatjuk a nyilvánvaló problémát és nem kérünk segítséget a családtagoktól, barátoktól, gyülekezeti tagoktól, az önsegítő-, vagy családsegítő szervezetek valamelyikétől.

      Az alkoholbeteggel együtt inni

Ez talán az egyik legszomorúbb formája a megmentő hozzáállásnak. Vannak hozzátartozók, akik ugyancsak isznak, azt remélve, hogy ettől férjük (vagy feleségük, bár ez a magatartás inkább a feleségekre jellemző) kevesebbet fog inni. Ez is hiábavaló áldozat, ráadásul komoly kockázattal is jár.

Legegyszerűbben kifejezve akkor kényszerülünk ebbe a szerepbe, ha hagyjuk magunkat vezettetni a betegtől, miközben mi magunk is tudjuk, hogy "átverés" történik. Mégsem ülünk le a másikkal megbeszélni a problémát, esetleg együtt keresni a megoldást; nem utasítjuk el kérését, hanem hagyjuk, hogy tovább folytatódjon az életjátszma. Legtipikusabb formája:

      Pénzt adni akkor, amikor tudjuk, hogy alkoholra/szerre költi a másik

Gyakran az édesanyák és a házastársak követik el ezt a hibát. Ragaszkodnak gyermekükhöz/társukhoz és sokszor majomszeretettel szeretik őket. Azonosulnak vágyaikkal, gondolataikkal és észre sem veszik, hogy abban szolgálják ki a másikat, ami már a kárára van. Egy édesanya mesélte el nemrég, hogy a fia rendszeresen kér tőle pénzt élelemre, ő pedig ad, mert a fiú valóban olyan sovány, hogy megszánja. Közben nagyon jól tudja, hogy a fia alkoholt fog venni belőle, de „nem tud” nem adni. Nem ennyire átlátszó módon, de a hozzátartozók is beleesnek ebbe csapdába. Pénzt adnak, hogy megkönnyebbüljenek végre, hogy oldódjon a feszültség, és inkább elfogadják a hazugságot.

      Eltűrni a másiktól a durvaságot, a folyamatos megaláztatásokat

Meddig mehetünk el az áldozatvállalásban? Nem változtatja meg társunkat, ha tűrünk és kitartunk a mellette, még akkor is, ha bántalmaz és megaláz minket? A válasz határozott nem! Az alkoholizmus, a drog- és gyógyszerfüggőség betegség, és aki úgy akar ezzel együtt élni, hogy nem változtat magatartásán, az lehetetlent kísérel meg. Ez nem segít a szerfüggőnek sem, mert így nem fog szembesülni a betegsége következményeivel. Ráadásul nem csak ő látja kárát, hanem a család többi tagja is. (Leginkább a gyermekek.) Feléjük is felelősséggel tartozunk és a sérülés veszélye egy agresszív szerfüggővel való együttélés esetén nagyon nagy.

      Önvád, a bűnbak szerepének felvállalása

Elgondolkodtatóan ír erről a magatartásról könyvében Allison Burr:

"...(az alkoholbeteg hozzátartozónk) egyszer azt mondja, hogy túlzunk, hogy össze-vissza beszélünk, hiszen ő mindig tudja hol a határ - és egyébként is, ő nem iszik olyan sokat. A következő pillanatban meg azt állítja, hogy mi vagyunk az oka, amiért ő részegeskedik, mert csak így tudja elviselni, hogy állandóan veszekedünk vele. Lassan elhisszük, hogy minekünk kellene pszichiáterhez fordulnunk, mert mi vagyunk bolondok. És tényleg annak is érezzük magunkat."

Tudatosítani kell, hogy nem miattunk iszik az alkoholista vagy használ a függő, hanem azért, mert beteg. Az elhárító mechanizmusaiból fakadó viselkedését nem szabad felvennünk. Persze ez egyáltalán nem egyszerű, mert valóban könnyű összezavarodni a másik beteg megnyilvánulásait látva nap, mint nap. A veszekedések, üldözések, megmentő magatartásformák, a szidalmak és vádak tűrése mind-mind idetartozik, és még hosszan lehetne folytatni a sort. Nem miattunk iszik/használ a másik és tehetünk azért, hogy ne a bűntudat és az önvád magatartása vezessen minket tovább ezen a szomorú beteg úton.

Ez a szerep, illetve hibás hozzáállás röviden összegezhető. Mindig beleesünk, ha azt gondoljuk, hogy majd mi kontrolláljuk az alkoholbeteg italfogyasztását, a szerfüggő szerhasználatát és megvesszük, majd odaadjuk neki az általunk még megengedhetőnek tartott ital- vagy drogmennyiséget. Nem lehet szabályozni a másik szerhasználatát, hiszen a betegsége része, hogy nem tud kontrollt tartani. Ő sem tudja és nekünk sem fog sikerülni, éppen ezért ez a szerepfelvétel is kerülendő.